Amilyen gyorsan jött, oly hirtelen került ki a média érdeklődési köréből a tejben talált aflatoxin és tűntek el a hírek a mérgező hatásáról. Az év eleje óta csak május közepe táján jutott a sajtó tudomására a tej minősítése, ekkor is inkább politikai kardpárbaj formájában, nem holmi aggodalom gyanánt, gyermekeink esetleges egészségkárosodása miatt. Szemmel követhető, amint az emberek újra tétovázás nélkül emelik le a polcról a napi tejadagjuk literes palackjait, már nem fontolgatják, melyik gyár termékét válasszák.
Igaz, Újvidéken a közelmúltban nyílt egy európai színvonalú laboratórium, amelynek eredményeiben állítólag senki sem kételkedhet, de szerintem az emberi reagálás hirtelen megváltozásának nem ez az oka. Világunkban a mindent átszövő hírközlés hatására, akár a teniszmérkőzésen, egyszerre fordítja fejét az emberek 95%-a a napi szenzációk irányába. Amikor ezt a cikket pötyögtetem komputerem mindig éhes gyomrába, mindenki (kicsit a világ is) a Koszovó és Szerbia közötti megállapodás sorsát figyeli. Hol van már az aflatoxinos félelmünk? Minden mulandó: félelmünk, örömünk, s talán így van ez jól. Erről szólt már szegény Villon is, nálam összehasonlíthatatlanul szebben, több száz évvel ezelőtt egyik gyönyörű versének refrénjében: „De hova lett a tavalyi hó?”
Az evolúció felgyorsult
Bevallom, egyik megtűrt és majdnem mindennapi ételem a tej és a termékei. A Helicobacter és a folytonosan megújuló kórházi stressz kettős gyomorfekélyt is hagyott a nyugdíj mellé, amely más élelmet aligha tűr el perpatvar nélkül. Talán emiatt mertem a tej rövid „rémkorszakában”, amikor a sajtó az aflatoxin káros hatásairól harsogott, a Magyar Szó olvasóinak a tejet mint az ember egyik alapvetően fontos, nélkülözhetetlen táplálékát ajánlani. (Magyar Szó, 2013. febr. 8.). A cikk megjelenése óta, a rövid 3-4 hónap alatt, új ismeretekkel gazdagodtunk a tejtermékeket illetően, olyan felfedezéssel, amit lényegesnek tartok előző írásom kiegészítéseként továbbadni. Nem mellékes az sem, hogy a darwini evolúciótan is gazdagodott, elsősorban annak a német tudósgárdának köszönhetően, amelyiknek a közelmúltban sikerült lemérnie az eddig lehetetlennek hitt evolúciós sebességet. „Német fejlődésbiológusok kiderítették, hogy az örökítőanyag minden egyes építőeleme átlagosan 143 millió generációnként mutálódik. Ez roppant gyors tempónak számít” – ad hírt a Science tudományos folyóirat. Nem tisztem belebonyolódni a számítgatásokba, higgyük el, hogy ez az alkalmazkodási készség „sokkal gyorsabb ütemű, mint eddig gondoltuk, vagyis hogy egy-egy kis lépésre százezer/millió év kell”, a német tudósok megállapítása szerint ugyanis Földünkön a hétmilliárd ember esetében minden egyes DNS-elem folyamatosan mutálódik, változik. Minél nagyobb a populáció, annál több az esély a genetikai változásra. A kisszámú fajoknak – vegyük például az óriás pandákat – csekély, illetve semmi esélyük, teszem azt, élelmezési szokásuk változtatására. A kutatók a lúdfű esetét emelik ki egyik szemléltető példaként, amely 30 generáció alatt teljesen új genetikai tulajdonságokat vett fel, sikeresen alkalmazkodva a környezeti változásokhoz. Emiatt lesznek ellenállóak a gyomok is az irtószerekkel szemben. Hagyjuk azonban a lúdfüvet, sokkal érdekesebb számunkra az, hogy a felgyorsult evolúció megállapítása az emberre is érvényes, az emberi fejlődés ritmusa nem szakadt meg, sőt a mikroevolúciós változások pár generáción – in flagranti – tetten érhetők. Fontos és eredményes mutációs ösvényként jelölik a genetikusok például az emberi szervezet sikeres ellenállását egyes betegségekkel szemben. A legegyértelműbb példa a maláriával szemben szerzett ellenálló képességünk, de említhetők a himlő és a kolera elleni, testünkben munkálkodó mutált gének jelenléte. Örvendetes hír az is, hogy az európai népesség 10%-a immár hordozója annak az újonnan felfedezett génnek, amely véd a HIV/AIDS ellen.
Hogyan vált a felnőtt ember tejivóvá?
Való igaz a tejgyűlölők táborának állítása, mely szerint a tej elsődlegesen a csecsemőkorban kivételesen fontos, a korai gyermekkorban már csökken a jelentősége, illetve helyettesíthető. Nélküle is megélhet az ember, kérdés azonban: sikerrel, illetve idejében tudja-e helyettesíteni mindazt a tápanyagot, amit a tej egymagában tud nyújtani? Való igaz az is, hogy szervezetünk képtelen közvetlenül hasznosítani a tejcukrot, a laktózt. A tejcukor felbontását egy enzim, a laktáz végzi. Ha hiányzik ez az enzim, mint ahogyan néhány ezer éve hiányzik, az összetett tejcukor emésztetlen állapotban keresztülszalad a bélcsatornán, egész sor kellemetlen tünettel. A nagy molekulasúlyú emésztetlen cukor vizet von magához a vékonybélben, s ez robbanásszerű hasmenéshez vezet. A vastagbél ugyan lebontja a tejcukrot enzim nélkül is, de mivel innen nincs felszívódás, a keletkező gázok (1 dl tejből akár több liter gáz fejlődhet) émelygést, felfúvódást, bélgörcsöket okoznak. Ezt a betegséget nevezzük laktózintolerenciának, amelyet ma már sikeresen és relatíve egyszerű eszközökkel gyógyítunk: vagy a tejhez adjuk gyárilag a hiányzó enzimet, vagy gyógyszerként adagoljuk a betegnek. Az előbb felsorolt tények a medicinában ismeretesek, és egyáltalán nem mutatnak a tej fogyasztásának ártalmasságára, ahogyan egyesek felelőtlenül állítják.
A tudományosan bizonyított történelmi igazság egészen más, az emberre nézve kedvező fényben mutat rá a tejtermékek hasznosságára. Ezer–ezerötszáz évvel ezelőtt az emberi szervezetben 5-6 éves korban leállt a laktáz enzim termelése, tejfogyasztásra tehát őseink képtelenek voltak. Nem egészen világos, mi játszott közre: vajon egy hosszan tartó szárazság, vagy éhínség pusztíthatott valahol a mai Törökország területén, ami rákényszerítette az embert a tejivásra? Kellemetlen következményei bizonyosan voltak a laktáz enzim hiányának. Az akkor élt embercsoport azonban úgy ítélhette meg, hogy jobb elviselni a hasmenést, puffadást, mint az éhen- vagy szomjanhalást. Ekkor egy szerencsés pillanatban egyik génünkben olyan változás állt be, amely fenntartotta a laktáz termelését felnőtt- és időskorban is. Ha nincs ez a gyors léptékű evolúciós fordulat az ember életében úgy ezer éve, ha nem áll be ez a pozitív változás az ember génjeiben, a tej hasznavehetetlenné válik számunkra 4–6 éves korunktól kezdve, amikor a testünk elveszíti az enzim előállításának lehetőségét. Ha ez a jótékony fordulat nem áll be, a tej kiesik az emberi fogyasztókosárból, és nagy valószínűséggel másképpen alakul az emberiség története, sorsa. A jótékony génmutáció rendkívül gyorsan áterjedt Európa, Afrika, Észak-Amerika és Ausztrália lakosságának nagy részére. Az ázsiai kultúrában a rizs és a szója fogyasztása fedezi ezt a szükségletet, így náluk a tej emésztésének képessége felnőttkorra megszűnik: a felnőtt ázsiai népesség több mint 90%-a laktózintoleráns.
Az evolúció iránya mindig egyenes
A közelmúltban ugyan még úgy tudtuk, hogy az evolúciónak egy kis lépéshez százezer/millió év kell. Ezt cáfolta meg a tejintolerancia megszűnése Európa és Afrika lakosságának 86 százalékánál. Egyes állításokkal szemben tehát az emberi evolúció nemhogy leállt volna, hanem hasznunkra írhatóan többszörösen felgyorsult. A tejcukor-tolerancia jelensége egyetlen gén mutációjához köthető és jól követhető példája az evolúció folyamatosságának. A gyors alkalmazkodásnak azonban van egy nagyon fontos előfeltétele: a szervezetre nézve nyereséget, hasznot, illetve előnyt kell jelentenie a régi állapottal szemben. Magyarán: akkor gyors és hatékony az evolúció, ha a szervezetet a tökéletesség irányába képes elmozdítani. Az evolúció iránya mindig egyenes, célja mindig a hasznosság, a javítás, a tökéletesebb létrehozása, a tejcukor-tolerancia esetében is.
A hihetetlen technikai és tudományos fejlődés láttán, amelyet az elmúlt 150, csúcspontját pedig az utóbbi 50 évben tapasztaltunk, fel kell tenni a kérdést: vajon nem az agysejtjeink közötti kapcsolatok ugrásszerű fejlődésének eredményeit jelzi? Erre feleletet most nem tudunk adni, de az elkövetkező 20–30 év megmutatja majd, az út jó irányt vesz-e, vagy egy véletlen „Neander-völgyi” kisiklásról van szó. Ha ezt az elvet valaki is cáfolja, az ember által generált esztelen világháborúkra és a még kegyetlenebb polgárháborúkra célozva, netán a földi élet megsemmisítésére alkalmas atombombák tömeggyártását említve, akkor csak azzal védekezhetek, hogy az evolúció bár profitirányultságú, de erkölcsi érzéke nincs, ahogyan sok esetben sajnos az embernek sincs.
