Nincs elemibb csapatsport, mint a labdarúgás, az elmúlt másfél évtizedben azonban ez a sport is az egyénekről – különösen kettőről – szólt. Talán okkal morognak emiatt sokan, hiszen a csodálatosan összetett futball végtelen leegyszerűsítésének tűnik mindent az alá a kérdés alá rendelni, hogy Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo a jobb játékos, ugyanakkor az is igaz – és ezt a most véget ért világbajnokság mindennél jobban szemléltette –, hogy arcokkal, karakterekkel, személyi kultusszal sokkal könnyebb azonosulni (és könnyebb velük dolgokat eladni), mint megfoghatatlan, folyamatosan változó összeállítású csapatokkal. Ahhoz egy szurkolónak célszerű argentinnak lennie, hogy az argentin nemzeti tizenegy legyen az első számú válogatott a szívében, Messi személyisége azonban, a hős, azoknak a konkrét mozdulatoknak és góloknak a tulajdonosa, ennek az egyéni történetnek a főszereplője a bolygó bármely pontján egyformán képes érzelmeket, csodálatot kiváltani a nézőkből.
A történet, amit lassan már két évtizede közelről dokumentálhat a világ, és amely annak ellenére, hogy szinte végig sikerekkel van kikövezve, mégis szolgáltatni tudott egy igazi csúcspontot, egy nagy beteljesülést. Ki gondolta volna ezt 2005. augusztus 17-én a Puskás Ferenc Stadionban, amikor egy Magyarország elleni barátságos mérkőzésen a 18 éves Messi először lépett pályára az argentin válogatottban, és egy perccel becserélése után piros lapot kapott, amiért lekönyökölte Vanczák Vilmost? És bár ekkor már a Barcelona első csapatában bontogatta szárnyait, akkor sem lehetett még fogalmunk az előtte álló útról, amikor 2006-ban Szerbia és Montenegró csapata ellen először játszott világbajnoki mérkőzésen, és ő vitte be a kegyelemdöfést a 6:0-val záruló találkozó végén Dragoslav Jevrić kapujába.
Feltette a hőn áhított koronát egyébként is kivételes karrierjére
Ami azóta történt, arról meséltek a látottak, na meg a számok: onnantól, hogy megérkezett az ificsapathoz, ritkaságszámba menő klubhűséget mutatva húsz évet töltött a Barcelona kötelékében, aminek tavaly nyáron szó szerint könnyes búcsúval kellett véget érnie pusztán a csapat anyagi helyzete miatt. Tízszer nyerte meg a spanyol kupát, négyszer a Bajnokok Ligáját, sőt a PSG-nél töltött első szezonja végén a francia trónra is felült. Hiányérzete csak válogatottszinten lehetett vele kapcsolatban a világnak, hiszen a 2005-ös U20-as vb és a 2008-as olimpia után sokáig úgy tűnt, a legnagyobb trófeák Argentína örök esélyessége ellenére elkerülik. Végül aztán tavaly összejött a Copa América-győzelem, és innentől már csak egy cél maradt, amire alighanem az idei világbajnokság jelentette az utolsó esélyt Messinek. Aki 35 éves korában nyújtotta legjobb vb-teljesítményét, és bár sohasem rendelkezett a Maradona-féle egóval, most mégis mintha az egész csapat körülötte forgott, az ő trófeájáért küzdött volna. A döntő drámai fordulatai pedig csak még emlékezetesebbé tették a beteljesülést. Messi már a 42. trófeáját szerezte karrierje során, és immár tényleg mindent megnyert, amit ebben a sportágban lehet – és amely tett eddig csak nagyon keveseknek sikerült. Immár mindenki a pályafutása tökéletes lezárásáról beszél, de ő maga gyorsan jelezte, hogy még korántsem végzett: szeretne még világbajnokként is pályára lépni a válogatottban, formáját látva pedig klubszinten is lehet még benne jó néhány év.
Persze a labdarúgás továbbra is csapatsport, és Messi tündérmeséje sem jöhetett volna létre a szervezet többi tagja nélkül. Beszélhetnénk Lionel Scaloniról, akit 2018-ban eredetileg csak átmeneti szövetségi kapitányként jelöltek ki, hogy két barátságos meccsen vezesse a válogatottat. Elévülhetetlen érdemei vannak a sikerben Emiliano Martíneznek, akit a torna legjobb kapusává választottak. Vagy ott van Ángel di María, aki Messivel együtt utolsó hírmondóként képviselte a régi időket, és úgy játszott kulcsszerepet a fináléban, hogy a kieséses szakaszban alig jutott lehetőséghez. Na meg az alaposan megfiatalított csapat összes többi tagja, akiknek névsora alapján Argentína nem tűnt világverő együttesnek, ám remek összjátékkal mégis pontosan ezt tették meg, az esélyekkel dacolva, a Szaúd-Arábia elleni kínos vereségből felállva.
Mégis, a mostani talán az egyetlen pillanat a labdarúgás történetében, amikor a sport tényleg egyetlen emberről szól. A két lábbal a földön álló, sztárallűrök nélküli, a hazáját az Argentínában elképzelhető legnagyobb dicsőségig juttató, egyúttal saját összes célját is elérő Lionel Messiről. És ez egyszerűen csak egy szépen lezárult történet.
