Az emberiség történelme során amióta a pénz valamilyen formában létezett, állandó és normálisnak felfogható igényként jelentkezett, hogy stabil is legyen. Értékét, elfogadottságát azonban mindig befolyásolta a kibocsátóba, vetett bizalom. A pénzkibocsátás monopóliumával ugyanis mindig lehetett, a mai napig is lehet manipulálni. Pénzverési jogukkal már a középkori királyok is gyakran visszaéltek. A pénzek szándékos rontása ellen mindig annak felhasználói próbáltak meg fellépni. Ennek nyomát őrzi például a magyar történelemből ismert aranybulla, mely megköveteli a mindenkori magyar királytól a pénzrontás megszüntetését.
A különböző országoknak a leggyakrabban különböző a pénzük is. Ha különböző országok azonos pénzt használnak, az végül szinte mindig súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezetett. A dinár árfolyamának értékvesztése és ingadozása nehéz helyzetbe hozta a hazai vállalkozókat. Az év elején még gyakran hangzottak el olyan követelések, hogy ha már az állam nem tudja a stabil árfolyamot garantálni, akkor jobb lenne áttérni dinár helyett például az euróra. Ahhoz, hogy ezt hivatalosan is megtegyük, először tagországgá kellene válnunk, – amit stratégiai célként propagálnak mostanság –, majd pedig eleget kellene tenni a szigorúan megszabott feltételeknek. Persze, egyoldalúan is meg lehet tenni az euró bevezetését. A szomszédos Montenegró pl. ezt tette. Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy specifikus politikai körülmények közepette, valamint azt, hogy a montenegrói gazdaság mintegy hússzor kisebb a szerbiainál, az unióhoz képest szinte jelentéktelen. Még az előző év végén, amikor a dinár stabilitása körül problémák merültek fel, több jeles hazai szakember is az euró egyoldalú bevezetése mellett tette le voksát. Az akkori körülmények között ez nem is tűnt annyira rossz felvetésnek. A körülmények azonban néha gyorsan változnak. Meg is változtak. Ezekben a napokban nem olvashatunk olyan ajánlásokat, hogy a dinárunkat cseréljük le euróra. Pedig fizetőeszközünk továbbra is „beteges”, akárcsak gazdaságunk.
FRIEDMAN JÓSLATA
Május elején a Görögországból kiinduló és más, elsősorban mediterrán országokra átterjedni látszó pánik olyan méretűvé vált, hogy az euró megvédése érdekében be kellett avatkozni. Lehet, hogy csak ideig-óráig, de sikerült eloltani a „görögtüzet”. Azt azonban, hogy a probléma lényegét sikerült-e megoldani, csak a jövő fogja megmutatni. Ilyenkor érdemes „visszalapozni”, hogy mit mondtak annak idején pl. a Nobel-díjas közgazdászok. Milton Friedman*, a monetáris közgazdaságtan „atyja" még 2005-ben, egy évvel a halála előtt a következőket mondta: „Az euró a problémák forrása lesz, nem pedig a megoldásoké. Legjobb tudomásom szerint soha nem volt még olyan monetáris unió, amelyet különböző független országok hoztak létre. Az arany vagy az ezüst lehet egy unió alapja, de politikailag független államok aligha hozhatnak létre inflációra hajlamos közös pénzt." Ennél jóval korábban, még közvetlenül az eurónak mint számlapénznek a 1999-es bevezetése előtt Friedman azt jósolta, az euró nem éli túl a bevezetése utáni első gazdasági válságot. Majd 2001-ben Friedman a következőket nyilatkozta: „Komoly gondokat okozhat Európának a közös pénznem bevezetése. Az euró – céljával ellentétben – inkább az országok közötti különbségek hangsúlyozására lesz jó. Ahelyett, hogy egységes politikai rendszer kialakítását segítené elő, a közös valuta inkább a tagországok közötti különbségek felszínre kerülésére lesz alkalmas.”
Friedman kutatásainak sokak szerint döntő szerepe volt abban, hogy az USA az 1980-as években az előző évekhez és Nyugat-Európához képest is látványosan és gyorsabban fejlődött. Lényegében ebben az időszakban az USA akkori elnökének, Reagannek a sikeréhez számottevő mértékben hozzájárult a neoliberalizmus elveit alkalmazó gazdaságpolitika, mely a „friedmani” doktrínán alapult. Reagan állítólag a közgazdaságtanhoz szinte semmit sem értett, viszont jó érzéke volt ahhoz, hogy jó tanácsadókkal vegye körül magát. A legtöbbek szerint lényegében az USA akkori rohamos fejlődése vezetett a Szovjetunió felbomlásához is. A kialakult helyzetben a „friedmani” elveket valló közgazdászok igazolva látják a jövendölést, hogy az euró hosszú távon életképtelen. Valóban, az elmúlt napokban voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, befellegzik az eurónak. Annak a fizetőeszköznek, melyet nemrégiben még a stabilitás mintaképének tartottak. Aztán Görögország megsegítésére először 110 milliárd eurós gigahitelt adott össze az EU és az IMF, majd pedig a teljes eurózóna stabilizálása érdekében egy még gigantikusabb, 750 milliárd eurós valutavédő mechanizmusról döntöttek az unió pénzügyminiszterei. Így próbálják megakadályozni a „válságfertőzés" tovaterjedését. A közgazdászok azonban azt állítják, ezzel a problémák valódi okát még nem sikerült megszüntetni. Ha az európai politikusok nem akarják, hogy beteljesedjen Friedman jóslata, akkor tenni kell valamit. Merthogy az euró alapvetően politikai alapokon nyugvó projektum, ez most teljesen egyértelművé vált. Ezért valószínűsíthető, hogy a gazdaságpolitikai koordináció, amitől eddig elzárkóztak a tagországok, most, a válságra adott válaszreakcióként az eddiginél erősebb lesz. Most már ugyanis Európának lényegében a szétesés vagy a „viszonyok” elmélyítése között kell választani. Az utóbbi a valódi gazdasági unió felé tartó hatékony lépéseket feltételezi. Elsősorban a nemzeti költségvetések elfogadás előtti, előzetes összehangoláson keresztül lehet ezt megvalósítani. Ez ugyan még mindig távol áll a szoros értelemben vett politikai uniótól, a mostanában mind többet emlegetett föderalizmustól, az Európai Egyesült Államoktól. Egy lépéssel viszont előbbre viheti a közösséget. Az események most felgyorsulni látszanak. A végeredmény azonban még mindig többesélyes. Friedman pedig 2012-re jósolta az euró végleges „csődjét”. Az események azonban más fordulatot is vehetnek…
* Milton Friedman 1912. július 31-én született New Yorkban magyarországi zsidó bevándorlók gyermekeként. Apja Friedman Jenő Saul, anyja Landau Sára Eszter volt, akik Beregszászról (ma Berehove Ukrajnában) vándoroltak ki Amerikába. Beszélte a magyar nyelvet, amit szüleitől tanult. 1976-ban kapta meg a közgazdasági Nobel-emlékdíjat a fogyasztáselemzéshez, a pénztörténethez és -elmélethez való hozzájárulásáért, valamint a stabilizációs politika összetettségének bemutatásáért. Ronald Reagan gazdasági főtanácsadója volt, 2006-ban hunyt el.
