Szinte soha nem lehet szem elől téveszteni azt, hogy a gazdasági folyamatokat a társadalmi és történelmi változások jelentős, sőt döntő mértékben meghatározzák. A gazdasági folyamatok pedig döntő mértékben meghatározzák a társadalmi történéseket. A hatás-ellenhatás elve egyébként a tudományos területeken is ismert, a természettudományokban azonban az ilyen jelenségeket könnyebb modellezni. Az emberiség történelme során most először zajlik le olyan folyamat, amelynek során a fiatalokkal szemben többségbe kerülnek az idős emberek. Ez a folyamat a fejlett világban már létező valóságként írható le, az ebből eredő hatalmas gondok pedig egy generáción belül rázúdulnak majd a fejlődő országokra is. A születéskor várható átlagos élettartam a száz évvel ezelőtti 45-50 évről világszinten 75-80 évre emelkedett. Merész, de nem minden alapot nélkülöző jóslatok szerint pedig az átlagéletkor néhány évtizeden belül a 90-95 éves határt is elérheti, ami azt jelenti, hogy egyre többen érhetik meg a 100 évet vagy a 100 feletti kort.
Ha nem gazdasági szempontból közelítjük meg a tárgyat, még örvendetesnek is mondható, hogy a kilátások szerint egyre hosszabb ideig élünk. Ugyanakkor a társadalom elöregedésének a valóságban drámai következményei lehetnek egy-egy ország gazdasága és költségvetése szempontjából. Az európai országok legtöbbje a nyugdíjrendszer összeomlásának küszöbén áll. Ez csak még tetézi a gazdasági válságból eredő gondokat. A probléma belátható időn belül a mindennapjainkra is rányomja a bélyegét, ha nem sikerül elfogadható és hosszú távon fenntartható megoldásokat találni. Az általános elöregedés ugyanis pénzügyileg több, egymást negatívan gerjesztő folyamat forrása. A helyzet kilátástalanságát és súlyosságát tovább fokozza az egészségügyi ellátórendszerek globális válsága, amely a társadalmak relatív elöregedése miatt szintén megállíthatatlanul mélyül. Ennek következménye pedig az lesz, hogy mind több, egyre idősebb ember egyre hosszabb ideig követel egyre hatásosabb, ugyanakkor egyre drágább egészségügyi ellátást. Az egyik oldalról szemlélve örvendetes, hogy az orvostudomány fejlődése döbbenetes eredményekkel és korszakmegváltó felfedezésekkel kecsegtet. A diagnosztikai és terápiás költségek ugyanakkor egységnyi szinten is emelkednek, miközben mind több az igénylő.
A felmerülő gondokkal kapcsolatban gyakran emlegetik Malthus angol közgazdászt, demográfust és Bismarckot, a német vaskancellárt. Thomas Malthus 1798-ban publikálta a népesedésről szóló, nagy visszhangot keltett és mai napig sokat emlegetett művét. Az emberiség létszáma akkor egymilliárd körül volt. A Föld népessége az ezt követő száz évben több mint 50 százalékkal nőtt. Majd a következő száz évben megnégyszereződött. Malthust abban az időben úgy látta, fennáll a túlnépesedés veszélye. Azt vélte felfedezni, hogy míg a népesség mértani haladvány szerint, addig a megélhetéshez szükséges források csak számtani haladvány szerint növekednek. A népesség feleslegét, amit az ember lustasága és szexuális ösztönei teremtenek, Isten járványokkal és a háborúkkal pusztítja el – vélte Malthus. Az első állami társadalombiztosítási rendszert Bismarck hozta létre 1890-ben, egy emberöltővel Malthus halála után. Bismarck éppen arra építette rendszerét, amitől Malthus félt. Az emberiség létszámának folyamatos emelkedésére. Európában az átlagéletkor akkor már 60 év körül alakult. A népesség növekedett, a társadalom fiatal volt, és csak a 70 éven felüliek kaptak nyugdíjat. A kifizetéseket a mindenkori aktív dolgozók befizetéseiből finanszírozták. Akkoriban egy nyugdíj kifizetéséhez nyolc-tíz aktív dolgozó befizetése állt rendelkezésre. Most viszont egyértelmű, hogy ilyen rendszerekre már nem lehet építeni. A társadalombiztosítás többé nem finanszírozható a bismarcki módszerrel. Ha ugyanis nő a nyugdíjasok száma, másrészt viszont mind kevesebb gyermek születik, nyilvánvaló, hogy egy idő után puszta piramisjátékká válik a Bismarck kancellár által megalkotott és abban az időben jól működő nyugdíjrendszer. A szorongató csapdából csak a nyugdíjjárulékok állandó növelésével, az aktív korosztályok fokozott terhelésével vagy a költségvetés egyre nagyobb mértékű támogatásával lehetne kitörni. Ez azonban lényegében adónövelést, illetve államadósság-növekedést feltételez. Be kell ismerni, hogy hosszú távon ez az út járhatatlan. Feltehetően érzi ezt ma már minden kormányzat. Érezheti azt is, hogy valamit lépni kell, különben a társadalmi béke nagyon rövid időn belül megtörhet. Aki manapság a kényes, de sürgető kérdés, a nyugdíjrendszer megreformálására szánja el magát, nem felejtheti el, hogy a modern társadalmak legnagyobb jövedelem-újraelosztó rendszere nem létezik önmagában, ráadásul a globalizáció jóvoltából ma már nem létezik kizárólag nemzeti keretekben sem. Egy ország gazdaságának versenyképességét ugyanis jelentősen befolyásolják a termelést sújtó adóterhek. Mindezek mellett az egészségügyi ellátórendszer fejlesztési és finanszírozási kérdéseit is figyelembe kell venni, hiszen a kiadások jelentős hányada már ma is az idős emberek ellátásával kapcsolatos. Sokan keresik a megoldásokat. Érdekes javaslatnak tűnik az a megközelítés, mely szerint ha nem lehet elegendő forrást találni a munka- és tőkejövedelmek oldaláról nézve, akkor elő kell venni a másik oldalt, a fogyasztói réteget. A fogyasztást persze valamilyen módon differenciálni kell, hiszen az alapvető közszükségleti cikkek további megadóztatása újabb társadalmi elégtelenséget szülhet. Vannak viszont, akik úgy vélik, minden terméket és szolgáltatást egy elviselhetően alacsony kulccsal kellene megadóztatni, melynek révén az államnak a nyugdíjjal és az egészségügyi ellátással kapcsolatos közfeladatai hosszú távon is finanszírozhatóvá válnának.
Bár 2010-et írunk, vannak olyan vélemények, hogy a 21. század még nem kezdődött el, illetve, hogy éppen a gazdasági válság „vajúdásának” nyomán születhet majd meg egy igazságosabb, haladóbb és hosszú távon is fenntartható, feltehetően globális rendszer. Az azonban körvonalazódni látszik, hogy a harmadik évezred sikeres társadalmi-gazdasági berendezkedése az lesz, amelyben finoman hangolt társadalmi és gazdasági kompromisszumokkal sikerül megtalálni és folyamatosan fenntartani a gazdasági hatékonyság növelésének, valamint a társadalmi szolidaritás optimumának kényes és folyamatosan változó egyensúlyát. Minden logika szerint a formulában a meghatározó elem továbbra is az lehet, hogyan tudnánk a gazdaság teljesítményét a leghatékonyabban növelni, hogy létrejöjjenek a nemes társadalmi célok megvalósításának anyagi feltételei. A már közhelyes „kalácshasonlattal” élve: egy nagyobb kalácsból nagyobb szelet juthat majd azoknak, akik méltóságteljes öregkort érdemelnek.
