A nemzetközi intézetek és szervezetek az idei évre többnyire 3–5 százalék közötti globális gazdasági növekedést jósolnak. A világ vezető tőzsdéin tapasztalható mozgások azt a reményt keltik, hogy emelkedőben a bizalom, ami esetleg azt jelezheti, hogy a világgazdaság megszabadulhat a tovább fojtogató válság rémképétől. Ugyanakkor sokan figyelmeztetnek arra, hogy a lendület még abszolút törékeny és illuzórikus. Vannak, akik egyenesen a válság, és az ebből eredő világméretű recesszió sokat emlegetett „w” alakját azonosítják. Szerintük ezen alakzatnak éppen a közepénél tartunk. A borúlátóbbak szerint a válságnak egyáltalán nincs vége, sőt, most jön még csak a neheze. Országonként, nemzetgazdaságonként azonban merőben eltérnek az állapotok, annak ellenére, hogy a gazdasági folyamatok az emberi történelem során még soha nem látott mértékben globalizálódtak. Úgy tűnik, hogy most a világgazdaság a feltörekvő ázsiai gazdagsági hatalmak, Kína és India vezetésével emelkedik ki a válságból. Brazília és Oroszország jelentős meglódulása is segíti a globális növekedést. Az Egyesült Államok és Kanada kilátásai is javultak az év eleje óta. Ez némileg azért is meglepő, mert a válság kezdetén mindenki az Egyesült Államok gazdasági erejének jelentős megroggyanását jósolta. Az Európai Unió viszont komoly és jelentős gazdasági gondokkal küzd. Az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló válság kezdetén még a legtöbb elemző közgazdász úgy látta, hogy az amerikai gazdaság fogja a legjobban megsínyleni a történéseket, míg például a viszonylag jól szabályozott unióban komolyabb következmények nélkül át lehet vészelni a helyzetet. Ma látjuk, hogy a dolgok nem ezen forgatókönyv szerint alakultak. Lehet, hogy a világméretekben tapasztalható törékeny fellendülést az euróövezetben elmérgesedőnek látszó államadósság-válság, és az annak hatására a pénzügyi piacokon kialakult feszültség töri meg.
ÉRTÉKBELI KÜLÖNBSÉGEK
Már általánosan elfogadott az a megállapítás, hogy az 1990-es években lezajlott, a globalizáció felgyorsulásából eredő folyamatok eredményeképpen a világgazdaság minden eddiginél szorosabban integrálódott. Az egyes nemzetgazdaságok közti határok leomlottak. A kommunista rendszerek dominószerű összeomlásával minden eddiginél több ország kapcsolódott be a kapitalista világrendszerbe. Az országok gazdaságszerkezetét, növekedési potenciálját, a gazdaságpolitika mozgásterét azonban jelentős mértékben meghatározzák az adott társadalom tagjai által közösen vallott értékrendek, berögződések. A hidegháború időszakában tartósan fennálló világrend sokáig elfedte azt a tényt, hogy igen jelentős különbségek mutatkoznak a lényegében ugyanolyan piaci modellt működtető államok között. Az egyes társadalmak hosszabb távon is nagy változatlanságot mutató mélyrétegi értékkonszenzusai, legyenek azok bármennyire összetettek és nehezen meghatározhatóak, mégis alapvető hatással vannak az intézményrendszer, az állam szerepének és méretének, a gazdaságpolitika mozgásterének kialakításában. A társadalmi értékrendszer és a gazdasági fejlődés összefüggései tanulmányozásában megkerülhetetlen szemléltető példa bizonyos ázsiai országok szinte hihetetlen mértékű gyorsasággal lezajlott felzárkózása a fejlettebb világhoz. Bizonyos szemszögből vizsgálva a történéseket, megállapítható, hogy ezen csodálatra méltó eredmények nem a piacba vetett hit mindenhatóságából vezethetőek le, hanem sok szempontból éppen annak az ellentétéből. A távol-keleti kultúrák ugyanis képesek voltak a saját képükre formálni a kapitalista rendszert. A közös érdekek preferálásával, verseny helyett a legkülönbözőbb együttműködési formákra támaszkodva hódították meg más országok piacait. Nagy szerepe volt ebben a japán és koreai vállalatcsoportoknak, illetve az úgynevezett fejlesztő államoknak, melyek aktív koordinációs és anyagi szerepvállalással segítették vállalataik nemzetközi térhódítását.
A gazdasági modellek kialakításánál tehát mindig szem előtt kell tartani egy adott társadalom értékrendjét, a lakosok mentalitását és kulturális jellegzetességeit. Joseph Stiglitz Nobel-emlékdíjas amerikai közgazdász szerint például nem sok jót jelentett Oroszország számára, hogy a nyugati tanácsadók és pénzügyi szervezetek a klasszikus közgazdasági elveket úgy ajánlották fel a moszkvai reformereknek, hogy közben nem voltak tekintettel az orosz társadalom működési mechanizmusaira, hagyományaira, tudati állapotára, és belső szerkezetére. Abból indultak ki, hogy a piaci viszonyok egy idő után minden egyéb meghatározó tényezőtől függetlenül rendet és fejlődést eredményeznek. A reformáció viszont így oda vezetett, hogy az orosz társadalom ma a világ legcentralizáltabb tulajdoni szerkezetű országa, az orosz kapitalizmus pedig a társadalom jelentős rétegei számára az ígéretekkel ellentétben nehézségeket és igazságtalanságokat hozott. Nagyon sok ország példáján megállapítható, hogy a jóléti társadalom ismérvei, valamint az állami adópolitika, a különböző ösztönzők, vagy éppen a kamatpolitika hatékonysága nagyban függ attól, mennyire sikerül azt a lakosság valamennyi rétegének beleegyezésével kialakítani.
ÚT A SEMMIBE?
Szerbiában a gazdasági átalakulás csak az ezredfordulóval vette kezdetét, a már ismert politikai történésekből kifolyólag. A magánosításból eredő bevételeknek és a külföldi tőke beáramlásának köszönhetően egészen a válság kitöréséig sikerült látszólagosan és viszonylagosan jó gazdasági eredményeket produkálni, amit a lakosság életszínvonalának emelkedése kísért. A társadalmi sajátosságokkal, valamint a recept testre szabásával azonban nálunk sem foglalkoztak. Ugyanakkor az eredeti folyamatokat is jelentős mértékben eltorzította az egyes érdekcsoportok önző, telhetetlen és hataloméhes hozzáállása. A válság pedig most egyszerre hozta a felszínre a gazdasági anomáliák és az eleve szétroncsolt értékrend kiábrándító és terhes hozadékát. Rossz hangulat és kilátástalanság lett úrrá a társadalmon. Rá kellett döbbennünk, hogy értékbeállítódásaink nem kedveznek a globalizáció folyamatainak kihasználása szempontjából. Az állami alrendszerek működési hiányosságai mellett az általános társadalmi működés hiányosságai folyamatosan nehezítik az előrelépést. Minden szempontból hatalmas és terhelő gond a nagyarányú munkanélküliség. Megdöbbentően lepusztult az emberek egészségi és lelki állapota. Továbbra is széleskörűen virágzik az esetenként nyílt korrupció, ami tartós kiábrándulást szül. Az elmúlt két évtized alatt csupán az történt, hogy társadalmunk a kommunizmus puha, esetenként előnyös és humánus, ámde fenntarthatatlan formájából átalakult a kapitalizmus kiszolgáltatott, előnytelen, és szintén fenntarthatatlan változatává. Bizonyos logikai sorrend szerint innen már egyenes út vezet a 21. század feudális viszonyaihoz. Egyelőre „jó” irányban haladunk ebben a tekintetben. Onnan már feltehetően egyenes út vezet – a semmibe.
