A még mindig kétes kimenetelű gazdasági válságot sokan a kapitalizmus „szokásos” ciklikus válságai közé sorolják. Az ökológiai közgazdaságtan képviselői azonban rámutatnak arra, hogy a jelenlegi válság nagyban különbözik, egyben súlyosabb is minden korábbinál. Az a helyzet ugyanis, hogy mostanra meghaladtuk Földünk ökológiai eltartó képességét. Ezért megtörténhet, hogy az eddigi válságkezelési receptek, melyek a gazdasági növekedés újraindításán alapultak, mára már használhatatlanná váltak. A megoldást feltehetően egy teljesen más alapokon nyugvó, nem a folytonos növekedésre épülő elképzelések között kellene keresni. Annak ellenére, hogy növekedés kétségkívül az emberi civilizáció fejlődésének előmozdítója. Most azonban az emberiség történelmének valószínűleg egy olyan fázisba lépett, ahonnan az előrelépést már nem a mennyiségi, hanem valamiféle minőségi változás jelentheti. Fogalmazhatunk úgy is, hogy válaszút előtt állunk. Az is lehet azonban, hogy egyik út sem kecsegtet olyan jövővel, melyben az egész emberiség sorsa jelentős mértékben jobbra fordulna.
A közgazdászok többsége szerint a növekedés hiánya egyet jelent a katasztrófával. A politikusok is rettegnek a növekedés mindennemű elmaradásától, hiszen újabb választási ciklusok következnek, és tartósan hatalmon maradni általában mindig az tudott, aki növekedést tudott felmutatni. Az eddigi berögződések alapján a növekedés elmaradása valóban komoly megrázkódtatásokat eredményez. Érezhetjük ezt mostanság akár a saját bőrünkön is. A folyamatos versenyre kényszeríttet piacgazdaságban a munkaerő hatékonyságának növelése a versenyben maradás, és ezzel együtt a fennmaradás alapfeltétele. Ez viszont folyamatosan újabb munkaerő-felesleghez vezet, mivel egységnyi termék előállításához kevesebb élőmunkára van szükség. Egy folyamatosan bővülő gazdaságban a társadalmi tevékenységek más területein lehet alkalmazni a felszabaduló munkaerőt. A nem-növekvő gazdaságban viszont ez a munkanélküliséget fokozza, a vásárlóerőt csökkenti, az állami kiadásokat növeli, ezzel pedig azonnal beindul a recesszióspirál és kinyílik az adósságcsapda. Ebből eddig mindig csak a növekedés újraindításával lehetett kilábalni. A világgazdaságban lezajlott történések és az elmúlt néhány évtized tapasztalatai azonban arra engednek következtetni, hogy a világgazdaságban a szegénység és a környezet pusztulása növekedéssel nem számolható fel, illetve még csak meg sem állítható. Talán nem kellene korszakalkotó megállapításként kezelni azt a tényt, hogy a fenntartható növekedés már eleve egy paradox, kivitelezhetetlen és lehetetlen fogalom. Bizonyos szakemberek azzal érvelnek, hogy a GDP tükrében mért növekedés mennyiségi és minőségi elemeket tartalmaz, ezért nem hasonlítható a matematikában már ismert növekedési modellekhez. Valóban, a mennyiségi és a minőségi változás nagyban eltér egymástól. A növekedés olyan természetes méretváltozást jelent, mely egyesülés, összeolvadás, vagy növekedés folytán új anyag hozzáadásával jön létre. Ha valami nő, akkor egyszerűen nagyobb lesz, ha viszont fejlődik, akkor azt jelenti, hogy mássá válik. Bolygónk ökoszisztémája folyamatosan változik, amire mi azt mondjuk, hogy fejlődik. Nézőpont kérdése azonban, hogy ma ez fejlődést, vagy inkább leépülést jelent. Növekedésről azonban nem igen lehet beszélni ebben az értelemben. A fenntartható fejlődésnek ezért csak abban az esetben lehet értelme a gazdaságban, ha ez alatt a továbbiakban növekedés nélküli fejlődést értünk. A globális világgazdaság meglévő alapjainak olyan javulását, melyet az anyag- és energiacsere azonos szintje mellett valósulhatna meg, és ami nagyon lényeges, talán a leglényegesebb a fenntarthatósági szempontból, – egy olyan formában, mely nem lépi túl az ökoszisztéma kimerülőben lévő regenerációs képességét.
A fenntartható fejlődés nagyon divatos kifejezéssé vált napjainkban. A közgazdászok és a politikusok is egyaránt gyakran a fenntartható fejlődés és a fenntartható növekedés kifejezéseket használják. Általában úgy beszélnek, mintha a két dolog egymással szinte azonos lenne, rokon értelmű kifejezések lennének, mi több egymás szinonimái. A fenntartható növekedés és fejlődés korunk jelszavává vált, miközben rá kell döbbenünk, hogy a gazdasági tevékenység nyilvánvalóan már a jelenlegi dimenziókban sem tartható fenn. Nem hogy tartósan, de még rövidtávon sem. A közgazdaságtan a társadalomtudományok kategóriájába tartozik, annak ellenére, hogy vizsgálódásai során a közgazdász a matematika és más természettudományok területén használatos módszerekhez folyamodik. A matematikai és a természettudományi területek művelői számára a fenntartható gazdasági növekedési modell mindig is elfogadhatatlan volt. Bolygónk adottságai ugyanis végesek, hogyan lehetne rajta akkor végtelen progressziót megvalósítani.
A múlt század 60-as éveiben még az, mostanra úgy tűnik, hogy hamis illúzió keríthette hatalmába az embereket, hogy a világűr meghódítása és benépesítése hasonló tempóban és folyamatként zajlik majd, mint annak idején Amerika felfedezése és benépesítése. A további történések arra ébresztettek rá bennünket, hogy az ember biológiai korlátai és a megismerés határai feltehetően soha, vagy csak a nagyon távoli jövőben teszik lehetővé a világűr klasszikus értelemben vett meghódítását és benépesítését. Természetesen ezen a területen is elképzelhető, akár már néhány évtizeden belül valamiféle nagy áttörés vagy felfedezés. Addig azonban ezen a bolygón kellene úgy berendezkednünk, hogy utódainknak is maradjon élőhely.
A találékonyság mindent megold?
Albert Bartlet amerikai fizikus 1996-ban: Az új lapos Föld társaság címmel írt cikkében pellengérezi ki azokat a közgazdászokat, akik szerint a Föld nem gömbölyű, hanem egy végtelen kiterjedésű sík lehet mégiscsak, mert csak azon lehet állandó növekedést megvalósítani. A neves amerikai közgazdásznak, Julian Simonnak arra a kijelentésére, miszerint legalább 7 millió évre elegendő anyag és energia áll az emberiség rendelkezésére a közben folyamatosan növekvő népesség ellátására, Bartlet kifejti, hogy ha az emberiség csupán évi 1%-os növekedésével számolnánk, létszámunk már akkor is 17 ezer év után meghaladná az egész Világegyetem összes atomjának számát. Julian Simon közgazdász ellenben úgy látja, hogy az emberi találékonyság végül minden problémára megoldást talál. A különféle trágyázási eljárásoknak, növényvédő-szereknek és a magas terméshozamú gabonák kifejlesztésének köszönhetően kevesebb mint fél évszázad alatt megkétszereződött az élelmiszer-termelés. Simon szerint az emberi találékonyság a fenntartható fejlődés garanciája. Ebből is látszik, hogy egy közgazdász és egy fizikus mennyire másként látja a világot és a jövőnket.
