A gazdasági történések szövevényes folyamatait nem könnyű megérteni és átlátni. A világgazdaság bizonyos szegmentumaiban a felépülés jeleit mutatja, ez azonban rendkívül törékeny és bizonytalan még mindig. Az úgynevezett BRIC országok, Brazília, Oroszország, India és végül de nem utolsósorban, Kína teljesítménye és húzóereje nélkül egészen biztosan sokkal rosszabb lenne a helyzet. A világszerte a gazdaság élénkítésére elköltött több ezer milliárdnyi pénztömeg egyféle infúzióként, mesterséges lélegeztetőként megállította az összeomlást, továbbra is kérdéses azonban, meddig tart az agónia és milyen irányú változások történhetnek még. A különféle közgazdasági iskolákat képviselő szakemberek és a politikusok is esetenként merőben másként látják a jelenlegi helyzetet. Teljesen elvontan és mindenféle szubjektív előítélet nélkül szinte lehetetlen a dolgok vizsgálata. Sőt feltehetően még majd a jövőben, hosszú idő távlatából sem lehet egyértelmű következtetésekre jutni. Ha azonban mégis megpróbálnánk elfogulatlanul és felülről vizsgálódni, talán azok véleményével lehetne egyetérteni, akik úgy gondolják, a globális gazdaság teljesítménye W alakot produkál, és most valahol a diagram közepénél tarthatunk.
A KEVERÉKEK A LEGSIKERESEBBEK
Már közhelyesnek számít az a megállapítás, hogy mára minden, így a gazdasági folyamatok is annyira globalizálódtak, hogy a folyamatok szabadon átlépik a nemzetállam és az egyes nemzetgazdaságok határait. Az államok kormányai pedig megpróbálnak olyan körülményeket és olyan helyzetet teremteni, hogy „belsőleg” a begyűrűző negatív folyamatok hatása tompuljon, a pozitív folyamatok pedig erősödjenek. Ha nem próbálnak meg beavatkozni, a hatások akkor is különbözőképpen nyilvánulnak meg, hiszen egy-egy nemzetgazdaságnak más-más a szerkezete, mások az erős és a gyenge pontjai, más területen bontakozhatnak ki a komparatív előnyök, és merőben másmilyen tud lenni egy-egy nép, vagy népcsoport mentalitása is. Olyan időket élünk, amikor közgazdasági dogmák dőlhetnek meg, és új felismerések születhetnek. A leggyakoribb eset azonban továbbra is az, hogy az eleve politikai befolyás alatt álló gazdaságpolitikát is ideologizálják, görcsösen ragaszkodva egy-egy iskola tanaihoz. Pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy nem csak a közgazdaságtanban, de az élet más területein is a „keverékek” a legsikeresebbek. A már évtizedek óta évi 10 százalék körüli GDP-növekedést például a kommunista diktatúra és a vadkapitalizmus sajátos keveréke produkálja Kínában. Számos más esetet fel lehetne hozni még arra, amikor a „mixelt” gazdasági modell a nyerő, – gondoljunk csak a skandináv országokra.
A GAZDASÁG FORRÁSA
A különféle közgazdasági irányzatok szinte mindig a politika eszközéül is szolgáltak. A merkantilizmus, a keynesianizmus, a friedmanizmus vagy akár a marxizmus, mind-mind egyben ideológiához is köthető. Lényegében azonban elmondható, hogy mindegyik irányzatnak vannak figyelemre méltó modelljei és felismerései, és vannak olyan elképzelések, melyek mára már túlhaladottak, vagy eleve nem voltak életképesek. A történelem nagy gondolkodóit, kezdetben még a filozófusokat, az ókortól kezdve foglalkoztatta az a kérdés, hogy mi a gazdagság forrása, és hogy milyen eszközökkel gyarapíthatók a társadalom egészének és tagjainak a javai. Próbáltak választ találni arra a kérdésre, mi a vezér, az uralkodó, illetve később az állam és a kormányok feladata? Az évezredek során az ilyen kérdésekre adott válaszok úgy tűnhet, hogy folyamatosan változtak. Ha azonban jobban megvizsgáljuk a dolgokat, a lényeg mindig ugyanaz volt. Minél többet termelni, gyarapítani az ország vagyonát és a népességnek jobb életkörülményeket teremteni. Gyakran megfigyelhető, hogy egyes irányzatok, iskolák mellőzése és túlhaladása nem végleges. Valamilyen megújított formában ismét felbukkannak a már elfeledettnek hitt tanok. Ilyen volt a kereskedelmi protekcionizmus vagy a neomonetarizmus is. A merőben új elméleti irányzatok pedig, miközben alkalmazkodnak az időszerű folyamatokhoz, gyakran alkalmaznak korábbi elméletek részeiként ismert elemeket. Például a friedmanizmus, az állam gazdasági szerepének visszaszorítását, az olcsó, de hatékony állam kialakítását tekintette fontos céljának. Ugyanakkor, ha az állam nem avatkozik be, és mesterségesen, támogatásai révén nem tartja fenn az adófizetők pénzéből a kevésbé hatékony vállalkozásokat, akkor lehetővé válik, hogy csak a leghatékonyabban működő vállalkozások maradhassanak fenn. Ez önmagában nem volna baj, csakhogy ennek következményeképp alakulnak ki azok a gigantikus, tőkeerős multinacionális nagyvállalatok, amelyek már egy-egy nemzet, egy-egy kormány döntéseit, egy-egy ország gazdasági helyzetét is képesek befolyásolni és valamiféle előnyt, monopolhelyzetet szeretnének elérni.
Lényegében tehát a közgazdasági gondolkodás csírái már az ókortól kezdve fellelhetők, önálló tudománnyá, közgazdaságtudománnyá, csak a XVIII. században vált. Arisztotelészt, a jeles görög filozófust tekinthetjük az első nagy „közgazdász” gondolkodónak. Ő a háborúban, a hódításokban látta a gazdagság egyik legfőbb forrását. A győztes háború abban az időben mesés gazdagsággal kecsegtetett. Arisztotelész Nagy Sándor nevelője volt, és így számottevő módon járult hozzá ahhoz, hogy az állítólag tehetséges macedón király és hadvezér, a fél világot leigázva, mesés gazdagságot biztosítson magának, de alattvalóinak is. A győztes háború vágya és ideológiája évezredeken át fennmaradt. Az eszközök és a módszerek változtak csupán. A gazdagodás másik lehetőségeként már Arisztotelésznél is felbukkan a kereskedelem. A többet termelni és azt elcserélni, eladni elv. Mára a világ globalizálódott. Merőben új irányú kapcsolatok és függőségi viszonyok alakultak ki, de azt is mondhatnánk, a lényeg nem sokat változott. A gazdagodásnak, a gyarapodásnak ma is az említett két formája áll fenn lehetőségként. Amennyiben egy országban ezeken kívül másban látnak lehetőségeket, akkor vagy tévednek, vagy pedig nincs más célja a hatalmi garnitúrának, mint hogy hatalmát akár eleve nem reális ígéretekkel, de megtartsa. Ez viszont, ezt megint csak a történelmi tapasztalatok mutatják, csak ideig-óráig lehetséges. Az egymással merőben ellentétes ideológiák is tudtak már szinte párhuzamosan, gazdasági sikereket produkálni, amennyiben az adott társadalom többségét sikerült „ráhangolni” a közös cél elérésére. Leegyszerűsítve a dolgokat tehát azt mondhatjuk, majdnem mindegy, hogy milyen a gazdaságpolitika, csak legyen valamilyen. A „semmilyen” hozzáállás biztosan nem hoz eredményt. Pedig a hazai állapotokat szemlélve, félő, hogy ez lehet a valóság. Ennek nyomán erősödnek, majdhogynem szabadon a negatív tendenciák. Amíg a világ egyéb részein a már említett W alakot rajzolja ki a grafikonon a gazdasági növekedés és csökkenés, addig nálunk L alakzatot. Ami biztos jele annak, hogy lejtőn vagyunk.
