Több mint félévnyi, lényegében folyamatos értékvesztést követően az elmúlt napokban izmosodni kezdett a hazai fizetőeszköz. A Szerb Nemzeti Bank már nem euró eladásával interveniált a piacon, hanem vásárolni kezdte az eurót, a hivatalos indoklás szerint azért, mert a hirtelen erősödésből fakadó nagy oszcilláció is veszélyeket rejt magában. Ebben a pillanatban nehéz megjósolni, hogy a közelebbi és a távolabbi jövőben mi fog majd történni az árfolyamot illetően. Az viszont egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy a dinár értékének euróhoz viszonyított lejtmenetét végső ideje volt megállítani, a fenyegető súlyos következmények elkerülése végett. Már a 100 dináros euró ár átlépésekor lélektani határról lehetett beszélni. Tényként megállapíthatjuk, hogy az azt követő még mintegy 5 százalékos elértéktelenedés csak azért nem vezetett jelentős árrobbanáshoz, mert a keresleti oldal, a vásárlóerő jelentős mértékben meggyengült.
A jelenlegi körülmények között „saját erejéből”, tehát önmagától, hőn szeretett dinárunk nem lett volna képes ilyet produkálni. A némileg kedvező statisztikai adatok tükrében sem. A Nemzeti Bankban, de a kormánykörökben is feltehetően felismerték, hogy az egykor emlegetett száz dináros lélektani határt egy kis időre talán át lehet lépni pár százalékkal, – az még talán belefér(t) a pakliba –, de a további árfolyamgyengülés már áremelkedési hullámmal fenyegetett, ami az infláció mintegy 6 százalékos, tervezett mértékének a megtartását veszélyeztette. A dinár további értékvesztése az amúgy is törékeny makro-ökonómiai egyensúly megbomlásával is fenyegetett. Persze, az említett fenyegetettség már előzőleg is fennállt, a Nemzeti Bank pedig az ország deviza tartalékainak felhasználásával csak lassítani tudta az árfolyamgyengülést. Valaminek tehát történnie kellett a háttérben, hiszen az ország gazdaságának általános helyzete nem változott jelentős mértékben. A szerkezeti aránytalanságok és a költségvetési deficit megmaradt.
A kivitelre mindenképpen serkentőleg hat az, ha a hazai fizetőeszköz kissé gyengélkedik, viszont tudni kell, hogy a dolgok nem lineárisan működnek. Bizonyos határon felül felbomlanak az arányok. Azt is tudni kell még, hogy jóformán nem létezik olyan hazai kiviteli termék, melynek előállítása során ne kellene felhasználni behozatali alapanyagokat, vagy ne szerepelne a kalkulációban, ha más nem, akkor legalább üzemanyagköltség, ami szintén behozatali, így „árfolyamfüggő”. Az év első felében egyébként a kivitel főleg a dinár gyengélkedésének köszönhetően közel 20 százalékkal megnőtt, ami nem hagyható figyelmen kívül. Feltehetően ezt az irányvonalat szeretnék azzal tartani, hogy nem engedik a dinárt „túlságosan” erősödni sem, hiszen az a behozatalt serkentené, a kivitelt pedig visszavetné. A legtöbben most úgy vélik, az év végéig dinárunk a jelenlegi szinten horgonyoz majd le, illetve, hogy fokozatos és lassú erősödésbe kezd, és december 31-re éri el a tavalyi év végén jegyzett 95,8888-as szintet, ami példa nélküli lenne a fizetőeszköz történetében. A dinár egyébként csak májusban 3,4 százalékkal gyengült az euróhoz képest, míg a dollárhoz viszonyítva ugyanabban a hónapban 10 százalékot veszített értékéből. A már előzőleg lélektaniként emlegetett 100-as szintet áttörve feltehetően a 110 dináros árfolyam jelentette volna azt a határt, amely már az infláció elszabadulását eredményezte volna. Ettől a határtól egy hajszálnyira voltunk csupán, az egyéb eredetű inflációs nyomások pedig továbbra is fennállnak.
Az árfolyamrendszernek széles körű nemzetgazdasági hatásai vannak. Befolyása az inflációs várakozásoktól, a külkereskedelemben részt vevő vállalatok árfolyamkockázatán és a jövedelmezőségen keresztül az ország külgazdasági egyensúlyának alakulásáig terjed. Ha a hazai kiadások összege meghaladja a nemzeti jövedelmet, akkor a folyó fizetési mérleg deficitessé válik. Ezen a téren egyelőre nem sok javulás tapasztalható Szerbiában. A közfogyasztás továbbra is magas. A leértékelést most úgy tűnik előbbi hatások miatt, átmenetileg exportösztönző, illetve importkorlátozó, a fizetési mérleg passzívumát csökkentő eszközként alkalmazták. A tapasztalat szerint azonban a leértékelés egy idő után egyértelműen megnöveli a hazai inflációs rátát. Ha a leértékelő országnak nincsenek exportálható termékei, vagy versenyképes, de kihasználatlan kapacitásai, akkor a belső ellátás nehezedik, az exportbevételnek nincs belső árufedezete, ennek következményként is nő az infláció. A leértékelés kedvező hatása nem marad, tehát tartós. Ezért is nagyon fontos volt a folyamatos árfolyamcsökkenést megállítani végre. Arról nem is beszélve, hogy a devizahitelesek már mind nehezebb helyzetbe kerültek.
A Szerb Nemzeti Bank minapi közleménye szerint júliusban 5 százalékos volt az infláció. A jegybank prognózisa alapján a harmadik negyedév elején az infláció a tervezett sávba szorulhat vissza, így az egész éves fogyasztói áremelkedés 5-6 százalék között lehet, ami megfelel az eredeti célkitűzéseknek. A jegybank GDP-prognózist is adott, amely szerint 2010-ben a szerbiai bruttó hazai össztermék 1,5 százalékkal nőhet. A második negyedévben a statisztikai adatok alapján valóban némileg megélénkült a gazdaság. A dinár elértéktelenedésének az időszakában 1,8 százalékos volt a GDP növekedése. A jegybank tájékoztatása szerint a bővülés elsősorban az export megugrásának és az ipari termelés növekedésének köszönhető.
Elméleti feltevések szerint az árfolyam a paritás kategóriájához közeli fogalom. A paritás egyenértékűséget, arányt jelent. A valuták egymáshoz viszonyított értékét egykor aranyparitásban, azaz aranytartalmuk összehasonlítása alapján számították ki. Ma már az aranyparitás-számítás elvesztette jelentőségét, mert az országok pénzeinek nincs aranyfedezete. A bankok ma már a különböző pénzcímleteket nem váltják aranyra. A paritás elmélet a viszonylag zárt, kis külkereskedelmi forgalommal rendelkező országok esetében lenne talán fenntartható elmélet. A tőkepiaci műveletek liberalizálásával, valamint az országok gazdaságának növekvő nyitottságával a spekuláció szerepe egyre nagyobb lett az árfolyam megállapításában. Ennek figyelembevételével a paritás kategóriája nem minden esetben mutatkozik meg az árfolyam tükrében. Kérdés, hogy a dinár árfolyama körüli mozgások mögött vannak, vagy voltak-e spekulatív tevékenységek. Illetve szinte biztos, hogy vannak és voltak. A kérdés csak az, hogy milyen mértékben. Amennyiben a cél valóban a makrogazdasági egyensúly megteremtése, és főleg az árak stabilitásának a megőrzése, akkor talán helyeselhető lépések ezek.
