Nagy gond országunkban a nagyarányú munkanélküliség, és ennek nyomán gyakran hallani olyan kritikákat, hogy a foglalkoztatást protekcionista intézkedésekkel kellene elősegíteni. A gazdasági válság nyomán és az egyéb helyi anomáliákból eredően kialakuló piaci megrázkódtatások megoldásaként sokszor – világszerte egyre gyakrabban – emlegetik a protekcionista intézkedések bevezetésének szükségességét. Ezek szerint a bezárkózás, a hazai termékek előnyben részesítése jelenthetné a kilábalás útvonalát. Ez nem új keletű gondolkodásmód, számos történész és közgazdász szerint az 1930-as évek szélsőséges politikai eltolódásait is a gazdaságpolitika protekcionizmusba történő menekülése okozta. A hanyatló kereskedelem miatt pedig tovább súlyosbodott a válság, ami tartós, a belső körülmények között már kezelhetetlen munkanélküliséget okozott. Ez végül a fasiszta eszmék gyors terjedését és a katonai agresszió kialakulását eredményezte.
A gazdasági helyzet és az ebből eredő konfliktusok közötti összefüggésekre már több közgazdász és történész rámutatott. Saját környezetünkben is tapasztalhatjuk, hogy a gazdasági helyzet romlása elősegíti a szélsőséges ideológiák terjedését. Már a múltban is – majdnem általánosan elfogadott tényként állapították meg többen is – az ideológiai elképzelések mellett a náci eszmék terjeszkedésének hátterében gazdasági motivációk húzódtak meg. E szerint még az USA és Japán közötti katonai konfliktust is lényegében az USA által Japánra kivetett gazdasági blokád okozta. „Ha az áruk nem léphetik át a határokat, akkor majd a katonák megteszik azt” – egy régi mondás szerint. A történelem hosszú távon igazolni látszik a mondást. Sokak véleménye szerint az Európai Unió létrehozásának hátterében is a protekcionista törekvések előretörésének meggátlása volt az egyik alapvető célkitűzés. Az unió elődjének, az Európai Szén- és Acélközösségnek a létrehozásában egyebek mellett az a gondolat is vezérelte az eszmei „szerzőket”, hogy Franciaország és Németország együttesen ellenőrizzék azon erőforrásokat, amelyek a felügyelet előtte állandó konfliktusforrások voltak a két ország között. Vannak azonban olyan jeles szakemberek is, akik más okokat vélnek felfedezni a válságügyben. Paul Krugman Nobel-emlékdíjas közgazdász szerint például az 1930-as évek válságát elsősorban nem a protekcionizmus okozta, hanem a deflációs makro-gazdasági politika. Krugman kifejtette azon véleményét, amely szerint a jelenlegi válságból csakis a pénzügyi ösztönzés jelentheti a kivezető utat, azonban ennek egyértelmű beigazolódására még várni kell. Csaknem három év távlatából viszont már megállapítható, hogy a most bekövetkezett visszaesés valóban kísértetiesen azt az eseménysort követi, amely 1929 után történt.
Hosszú távon szemlélve megállapítható, hogy a protekcionizmus olyan káros következményekhez vezet, mint a gazdasági nacionalizmus, populizmus, sovinizmus, és más, esetenként még veszélyesebb „izmusok”, melyek szinte mindig fenyegetik a globális piacokat. Felmerülnek azonban olyan kérdések is, amelyekre nehéz egyértelmű, korrekt és elfogulatlan választ adni. Elsősorban azért, mert szinte kivétel nélkül minden esetben visszavezetnek a neoliberalizmus és állami intervenció már örökzöldnek nevezhető és kibékíthetetlennek tűnő vitájához. Valóban segíthetik-e egyes országok, ágazatok, vállalatok gondjainak megoldását protekcionista intézkedések? Ha igen, akkor a jelenlegi szorongatott gazdasági helyzetben van-e tudományos vagy erkölcsi alapja bárkinek megkérdőjelezni ezeket az intézkedéseket? Meghúzható-e a gyakran elmosódni látszó határ az esetenként indokoltnak tűnő gazdasági patriotizmus és a protekcionizmus között? Ugyanabba a kategóriába sorolható-e a „vásárolj hazai terméket” jellegű felhívás, bizonyos árucikkek behozatalának tilalma, vagy az adminisztratív akadályok, valamint például a bankok kényszerállamosítása, vagy azok állami megsegítése?
KETTŐS MÉRCE
Ott is felismerhetők bizonyos rejtett protekcionista intézkedések, ahol a liberális gazdaságpolitikát propagálják. Vajon a nyílt vagy a bújtatott protekcionizmus a veszedelmesebb? Leginkább esete válogatja. A kettős mércét egyébként szinte mindegyik állam gazdaságpolitikájában fel lehet ismerni, az Egyesült Államoktól Kínán át egészen Oroszországig. Azt azonban tudni kell, hogy ha a világ még mindig vezető gazdasági hatalma, Amerika merkantilista gazdaságpolitikát hirdet, akkor a világ többi országa is kénytelen lesz hasonló lépéseket tenni. Ha ez megtörténne, akkor megismétlődne a harmincas évek gazdasági válsága utáni forgatókönyv. Az Egyesült Államok akkor is piacvédelemmel akarta megfékezni a recessziót, amivel csak tovább mélyítette a válságot. Hasonló folyamatok zajlottak a hetvenes évek olajválsága idején is. 1979-ben az amerikai kongresszus kisegítette a csőd szélére került Chryslert, a brit kormány a Rolls Royce-nak és a British Leylandnek dobott mentőövet, a franciák pedig a Reanult-t mentették meg. Az energiaszolgáltatókat, a repülő- és vasúttársaságokat és a bányákat is állami segéllyel húzták ki a bajból. Sok nagyvállalatot államosítani kellett.
A kormányokra – így országunk kormányára is – főként ilyen válságos időkben, hatalmas nyomás nehezedik. A választók elvárják, hogy az ország vezetése kövessen el mindent a válság megfékezése, és a recesszió hatásainak enyhítése érdekében. Ha a kormány tétlenül nézi a munkanélküliség növekedését és a termelés visszaesését, akkor elveszítheti legitimitását, sőt a soron következő választásokat is. Ahogyan Wallerstein, az ismert globalizációellenes szociológus fogalmazott, ha a kormány nem akar a tüntetők közé lövetni, akkor kénytelen protekcionista intézkedésekkel védeni a munkahelyeket. Viszont azt is tudni kell, hogy a protekcionizmus nem segíti elő a külföldi tőke idevonzását, a konkurencia hiánya pedig nem járul hozzá ahhoz, hogy a hazai termelők fokozzák versenyképességüket. A vásárló pedig olyan terméket szeretne, ami olcsó és jó minőségű, a legkevésbé mérvadó az áru származási helye. Az ország vezetését a különféle kereskedelmi egyezmények, megállapodások is arra kötelezik, hogy ne támasszon akadályokat a külföldi áru beáramlása elé, viszont cserébe a hazai termelőknek is belépésük van más országok piacára. Ugyanakkor azok az országok, amelyek a hazai termékek piacát képezhetnék, gyakran állítanak fel a burkolt protekcionizmus kategóriájába tartozó akadályokat. Szerbia és Horvátország újjáéledő gazdasági kapcsolataiban emlegetik sokszor, hogy például a horvát fél a szabadkereskedelmi megállapodás ellenére adminisztratív akadályokat gördít a szerb árucikkek elé. A fennálló szűk mozgástér keretein belül kell megtalálni azt az optimumhoz közeli állapotot, ami némileg kedvező lehet a hosszú távú előnyökkel kecsegtető integrációs folyamatok, valamint a hazai termelők szempontjából is.
