A lényegében még mindig tartó, és egyre inkább elhúzódó globális gazdasági válság egyes elemzők szerint most egy újabb szakaszához érkezett. A gazdasági globalizáció során az áruk, a pénz és az információk egyre akadálytalanabbul áramlottak a Föld egyes térségei között. Az országok és vállalatok ma már mind több látható és láthatatlan szállal kapcsolódnak egymáshoz. Gyakran tipikus példákon állapítható meg, hogy a globalizáció a történelmi események szükségszerűsége, és amely ország nem csatlakozott időben ehhez a folyamathoz, azt egyszerűen maga alá temette. Tulajdonképpen a természeti jelenségekhez hasonló eseményről van szó. A nemzetközi kereskedelem szintje az elmúlt két évtizedben körülbelül kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világgazdaság egésze. A világ kétszáz legnagyobb cégének forgalma ma egyenértékű a világ összesített GDP-jének körülbelül harminc százalékával. Ugyanakkor megállapítható, hogy ezek a vállalatok a világ munkaerejének kevesebb mint 1 százalékát foglalkoztatják. A fejlett országok technikai és technológiai fölénye a világ más részeivel szemben egyre nyomasztóbbá vált. Ám még ezen államok erejéhez viszonyítva is gyorsabban növekszik a tőkés társaságok hatalma. A világ termelését szinte teljes egészében a pénzvilág tartja kezében. Így még arra is lehetősége van, hogy tetszés szerint emeljen a magasba, illetve válságba sodorjon vállalatokat, vagy éppen egész nemzetgazdaságokat. A közeljövőben félő, hogy ezt majd számos esetben élő példákon illusztrálják, emberek millióit nyomorba taszítva.
FELBORULT EGYENSÚLY
A válság kiélezte, és még kíméletlenebbé tette a piaci részesedésért folyó versenyt. A globális kereskedelmi egyensúly az utóbbi évtizedben teljesen felborult. Kína, Japán és Németország hatalmas külkereskedelmi többleteket halmozott fel. Az amerikaiak, valamint a mostanság sokat emlegetett dél-európai uniós tagállamok Spanyolország, Olaszország és Görögország viszont óriási hiányt halmoztak fel. Amíg a nemzetközi pénzpiacok bővelkedtek forrásokban, addig nem volt gond ennek az aránytalanságnak az átmeneti finanszírozásával. A válság azonban felborította ezt a kényes, bizonyos elemeiben piramisjátékra emlékeztető egyensúlyt. A fellépő pénzhiány az adósságszint, és ezzel együtt a külkereskedelmi hiány lefaragására készteti az érintetteket. Az exportra építő nagyhatalmak –, legyen szó multikról, vagy nemzetállamokról –, nem hajlandók felszámolni a pénzbőség nyomán kialakult többletkeresletre kiépített többletkapacitásaikat. Sőt, a kivitel további, gyakran erőszakos növekedésére törekszenek. Akár a piacok „megerőszakolása” által. Az euró árfolyamának csökkenése és a német költségvetési megszorítások a német kereskedelmi többlet és a gazdaság gyors növekedéséhez vezettek. Ugyanilyen eredménnyel jártak azok az olcsó kínai hitelek, amelyekkel a pekingi kormány támogatta saját vállalatait, ezzel is növelve versenyképességüket. Alapvető szabály azonban, hogy a többletnek azonban valahol hiányként kell megjelennie. Európában már nem tud, mert a spanyol, olasz és görög eladósodottság növekedését a nemzetközi pénzpiacok, de a többletet felhalmozó kormányok sem hajlandók tovább finanszírozni. A többletet tehát kizárásos alapon javarészt megint csak az amerikai piacnak kellene felszívnia. A washingtoni kormányzat döntéskényszerbe került. Most kell eldönteni, hogy felvállalja a külkereskedelmi hiány, és a vele együtt járó növekvő belső munkanélküliséget, vagy az eddig a szabad kereskedelmet legjobban propagáló ország kereskedelmi korlátozásokat léptet életbe. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy a közvélemény nyomására az amerikai kormány a jövőben korlátozások mellett dönt. Az amerikai elnök már tett is erre célzó kijelentéseket. Ez viszont a protekcionizmus globális hullámát indíthatja el. „A világ feltartóztathatatlanul menetel egy kereskedelmi háború felé!” – a vezető gazdasági és pénzügyi folyóiratokban a napokban jelentek meg ezek a nem éppen kecsegtető jóslatok. A valóság, a realitás viszont talán az, hogy a kereskedelmi háború lényegében már tart. A hadüzenetek már borítékolva. Épp csak még az igazi nehézfegyvereket nem vetették be a szemben álló felek.
ÚJ GAZDASÁGI KONCEPCIÓ KELLENE
A globalizáció bizonyos kétségtelen előnyei mellett viszont magában hordoz egy olyan sajátosságot is, hogy a gondokat nem lehet elszigetelten szemlélni. A problémák elől nem zárkózhat el a globális gazdaság egyik része, a másik kárára, vagy terhére. A világ mára olyanná vált, mint egy kisváros, vagy egy nagy falu. Ha az egyik részében hagyjuk felgyülemleni és elhatalmasodni a gondokat, az előbb-utóbb visszaüt. A dolgok már csak így működnek, ezt mutatják a történelmi tapasztalatok is.
Egy világméretű protekcionista hullám előestéjén és egy kereskedelmi világháború kezdetén egy, a miénkhez hasonló kis ország nagyon gyorsan teljesen kiszolgáltatott helyzetben találhatja magát. Azon kívül, hogy a mezőgazdaságot és a hazai kis- és közepes vállalkozásokat hozzuk helyzetbe, lehet, hogy nem sokat tehetünk. Nem kell eleve halva született projektumokat, megoldásokat kényszeríteni a társadalomra. Főleg nem kellene ilyen célokra hatalmas pénzeket költeni. A szerb gazdaságnak új fejlesztési koncepcióra van szüksége. Olyanra, amely jobban támaszkodna az ipari és mezőgazdasági termelésre, mert ezek a legfontosabb kiviteli ágazatok. Az elmúlt nyolc évben, a gazdasági fejlődés alappillére a magánosításból eredő pénz és a kedvező külföldi kölcsön volt. Azonban, ilyen eszközre, a világpiacon dúló kereskedelmi világháború következtében Szerbia többé nem számíthat. A szerb gazdaság egyik fő gondja, hogy sokkal nagyobb a behozatal, mint a kivitel. Az árucsere-forgalomban egyedül többletet teremtő mezőgazdasági termelés növelése sokat jelentene, de nem lehet elegendő. Ahhoz, hogy versenyképesek legyünk a világpiacon az agráripar fejlesztésére van szükség. A jó minőségű termékek mellett igen fontos lenne egy jó forgalmazási hálózat megteremtése. A mezőgazdasági termelésben is alapvetően megváltoztak a hangsúlyok, a profit döntő része nem a kisvállalkozói termelésben, hanem a kontinenseket átívelő szállításban, és eladásban keletkezik. Ehhez viszont nem könnyű jelen körülmények között alkalmazkodni.
Az esetleges bezárkózási hullám viszont számos negatív következményt hordoz magában. Egy regionális gazdasági integrációhoz csatlakozni kívánó ország számára – mint amilyen Szerbia – a lemaradás csökkentését, a fokozatos felzárkózást és folyamatos fejlődést csak a tartós, dinamikus és egyensúlyőrző növekedési pályát biztosító gazdaságpolitika szolgálhatja. Egy szűkös erőforrásokkal, viszonylag kis belső felvevőpiaccal rendelkező gazdaság számára a kitörési pont egyedül a komparatív előnyökön nyugvó versenyképesség növelése lehet. Ez pedig a mezőgazdasági termelés és az arra épülő feldolgozóipar. Más téren sajnos nem igen rúghatunk labdába.
