Amikor elsősorban gazdasági okokból, a keleti tömb összeomlásával véget ért a hidegháború korszaka, azt hittük a színre lépő új világrend biztosítja majd az emberiség töretlen fejlődését. Persze, a nagy gondolkodók, azok az emberek, akik tisztábban látták a dolgokat, már akkor is kételkedtek. A globalizáció elsöprő folyamata és a folyamatos gazdasági növekedés azonban valóban azt a látszatot keltette, az emberiség megtalálta azt a társadalmi formát, mely jobb életfeltételeket teremt, előbb-utóbb globális szinteken is. Aztán jött a kiábrándulás.
Beköszöntött a csak a válságként emlegetett folyamat, mely annyira összetett, hogy feltehetően majd csak pár évtized távlatából lehet majd reálisan kielemezni. Ideológiáktól és a vizsgálódási pont elhelyezkedésétől függően különbözőképpen lehet szemlélni a világ ma uralkodónak számító gazdasági rendjét, a kapitalizmust. A klasszikus értelemben vett kapitalizmus viszonylag fiatal. Kialakulása és elterjedése „csupán” mintegy kétszáz évvel korábbra tevődik. Bizonyos szempontból szemlélve, és persze leegyszerűsítve a dolgokat, úgy is fogalmazhatunk, hogy a modern kori kapitalizmus az emberi és a fosszilis erőforrásokkal rablógazdálkodást folytatott. Kezdetben, mivel mélyrehatóbban talán nem is foglalkoztak a témával, úgy tűnt, hogy ez jelenti az előrehaladást, felemelkedést és a szebb jövőt. Dédapáink és ükapáink korában kelt életre az az elképzelés, hogy a tőkés gazdasági és piaci viszonyok között az emberi tevékenységet egy a természeti erőkhöz hasonló törvényszerűség, egy „láthatatlan kéz” olyan irányba vezérli, hogy a lehető leggazdaságosabban használja fel a természeti erőforrásokat.
Kétségtelenül vannak a piaci mechanizmusoknak az emberiség szempontjából hasznos hatásai. Azonban ha más szempontból szemlélődünk, felmerül a gyanú, hogy talán mégsem mindig, vagy nem minden esetben. Ilyenkor, kissé populizmusba hajló, de tényeken alapuló példákat szokás felhozni. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és egyébként kidobása pillanatában még nem élelmiszer mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Eközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente „csak” 60 milliárd dollárra lenne szükség. Szélsőséges, az abszurditás határát súroló ésszerűtlenséggel állunk szemben, ami csak szervezés, elosztás, akarat és viselkedés kérdése. Könnyű azonban ilyen számokkal dobálózni, azt viszont nehezen tudná bárki is körvonalazni, logisztikailag hogyan lehetne megoldani azt, amit matematikailag egyértelműen bizonyítani lehet.
Érzékelhetően kényes korban találtuk magunkat, ami mindennapjainkban is megmutatkozni látszik az élelmiszer- és energiaárak emelkedésének tekintetében. Világjelenség ez, ami begyűrűzik hozzánk, ugyanakkor belső viszonyok is gerjesztik. Nem mellékes a spekulatív ügyletek szerepe sem. Milliárdok éheznek szerte a világon. Emellett közel egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig olyképpen is felfogható, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben egy vészjósló jövő üzenete körvonalazódik. Ennek ellenére még mindig folyamatos pazarlás tapasztalható a nyugati világ részéről. Az imént példaként említett amerikai életmód mellett csak az angolok évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a szemétbe. Ha ezeket a trendeket előrevetítjük, nem meglepőek az olyan jóslatok, hogy az emberiség egyfajta káosz, anarchia felé sodródik. A borúlátóbb jóslatok szerint a most következő 20-30 évben vehet ez a folyamat még nagyobb lendületet. Egyéni szintre leképezve a dolgokat – az egyénektől viszont valamiféle felvilágosítás, ösztönzés, vagy kényszer alkalmazása nélkül nem várható másmilyen hozzáállás. A ma élő ember nem akar másként viselkedni, a napi berögződések irányítják életünket. Az emberi társadalmak válság-szakasza mindig nehezebb és összetettebb volt, mint más mozgásrendszereké. Az ember, ahogyan a természetben más biológiai lények is, ragaszkodik a megszokotthoz. Az ember arra is nagyon hajlamos, hogy akadályozza a változást. A különböző társadalmi formák rendszerint csak nagy ellenállás mellett, véres forradalmak után adták át a helyüket az új alapokra helyeződő társadalmi rendszereknek. Lehet, hogy be kellene ismerni, az elmúlt mintegy két évszázad történelme zsákutca volt, amiből vagy van visszaút, vagy már késő. Divatos fenntartható fejlődési stratégiákról beszélni, ugyanakkor elérkeztünk egy olyan „küszöbhöz”, amit átlépve lehet, hogy valóban a vesztünkbe rohanunk. A Mad Max filmekből és a Vízi világ címet viselő filmalkotásban felsejlő jövőkép pedig kozmetikázott és meseszerű. A valóság egészen bizonyosan sokkal sötétebb lesz. Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege a nagybetűs „én” érdekeinek az érvényesítése.
Ha az evolúciót vizsgáljuk, nem nehéz párhuzamot felfedezni. A saját akarat érvényesítése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A biokémiai kutatások szerint ez még az életformák kezdetleges formáira is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák, vagy a ráksejt burjánzása is egyfajta érdekérvényesítést jelent. Arról pedig nincs tudomásuk a vírusoknak, élősködőknek és más biológia szervezeteknek, hogy a gazdaszervezet elpusztításával gyakran a saját végzetük előidézői is. A folyamat abban is azonosítható és felismerhető, hogy a fejlett világban mára folyamatos hanyatlás tapasztalható a népesedésben. Emellett a társadalom alapszöveteiben is azonosítható a roncsolódás. A szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, olyan folyamatok indultak el, melyek összeomlással fenyegetnek. A folyamat azért tűnik reménytelennek, mert a kontraszelekció az élet minden területén elkezdődött. Azt tapasztalhatjuk, hogy mind több esetben olyan személyek, vagy csoportok kerülnek döntéshozó helyzetbe, akik tudásban, és/vagy erkölcsi javakban hiányt szenvednek. Vagy nem ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, rövid távú önös érdekeiket szem előtt tartva gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Pedig utódainknak, az ő utódaiknak is, egy emberibb világot kellene örökül hagyni.
