Az elmúlt héten odaítélték a közgazdasági Nobel-emlékdíjat. A hazai sajtó nem szentelt különösebb figyelmet az eseménynek. Lényegében ez talán nem is kifogásolható, hiszen a díjazottak személyének puszta ismerete nem oldja meg sem a gazdasági, sem pedig más problémánkat. A közgazdasági Nobel-emlékdíjat a Svéd Bank alapította 1968-ban, saját fennállásának 300. évfordulója alkalmából. Célja a közgazdasági tudományok terén elért eredmények elismerése. A már jóval korábban alapított Nobel-díjak kiegészítéseként vezették be. A Nobel Alapítvány támogatta a kezdeményezést. A döntés jogosságát azonban sokan máig vitatják. Maga Alfred Nobel ugyanis a közgazdaságtudományok művelőinek nem szándékozott díjat adni. Először 1969-ben ítélték oda. Hivatalos neve: „ Sveriges Riksbanks pris i ekonomisk vetenskap till Alfred Nobels minne” (a Svéd Bank Közgazdaság-tudományi Díja Alfred Nobel emlékére), de röviden csak közgazdasági Nobel-emlékdíjnak szokás nevezni. Gyakran tapasztalható, hogy közgazdasági Nobel-díjként emlegetik, ami talán nem egészen helyeselhető. A díj 10 millió svéd korona, ami kb. 1 millió eurónak felel meg. Egy ízben magyar származású közgazdász is részesült már ebben az elismerésben. Harsányi János (Budapest, 1920– Berkeley, 2000) a korlátozott információjú játékelmélet kutatója John Forbes Nashsel és Reinhard Seltennel megosztva a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly-analízis terén végzett úttörő munkásságáért kapta meg. Nem sikerült még senkinek túl fiatalon kiérdemelni. Az eddigi legfiatalabb díjazott az amerikai Kenneth J. Arrow, akinek 51 éves korában ítélték oda. A legidősebb az amerikai Leonid Hurwitz, akinek 90 évesen ítélték oda a kitüntetést. Hurwitz egyébként az összes Nobel-díjas között is a mindenkori legidősebb eddig.
A VALÓSÁGOS PIAC MODELLJE?
Ebben az évben két amerikai tudós, Peter Diamond és Dale Mortensen, valamint a Cipruson született brit Christopher Piassarides kapta megosztva a díjat. A három közgazdász egyebek mellett azt vizsgálta, hogy miért lehet egyszerre magas munkanélküliség és sok betöltetlen állás, és miként befolyásolja a szociálpolitika a munkanélküliséget. ,,A piac működéséről alkotott klasszikus felfogás szerint az eladók és a vásárlók azonnal, ráfordítás nélkül egymásra találnak, és rendelkeznek minden fontos információval. A valóságban viszont ez nem így történik” — áll az indoklásban. A díjazott tudósok elméletét a munkaerőpiacon kívül számos más területen is alkalmazni lehet. Támpontot nyújthat például az ingatlanpiac és a pénzpiacok működésének elemzéséhez, valamint a folyamatok élethű modellezéséhez. Az úgynevezett munkaerő-piaci súrlódásnak elnevezett jelenségre olyan modellezési technikát dolgoztak ki, amelyben a korábbi elméleteknél több tényezőt vizsgálnak. Figyelembe veszik, hogy az alkalmazásnak vannak jelentős plusz költségei. A modell azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy az álláshelyek felkutatása időigényes folyamat. Ráadásul a manapság meghirdetett állások leginkább már erősen személyre szabottak, így a potenciális alkalmazottak válogatnak az álláslehetőségek között. A leggyakoribb magyarázatok és indoklások szerint a Nobel-emlékdíjjal kitüntetett kutatók fő érdeme, hogy egy jól átlátható, modellszerű összefüggésben írják le az említett bonyolult jelenséget. A díjazottak kiválasztásakor valószínűleg komoly szerepet játszott az is, hogy egy rendkívül aktuális problémáról van szó. A világszerte fennálló viszonylag magas munkanélküliségi ráta a figyelem középpontjába helyezte az ilyen jellegű kutatásokat. Az egyik díjazott, Peter Diamond egyébként a nyugdíjbiztosítás egyik legnagyobb elméleti szakembere az Egyesült Államokban. Érdekességként megemlíthető, hogy a nyár folyamán Peter Diamond volt Barack Obama elnökjelöltje a Fed betöltetlen igazgatósági tagságára. Az amerikai szenátus azonban elutasította a javaslatot, mert nem tartotta „alkalmasnak" a posztra.
A modell egyébként nem újdonság. 1990 óta nehéz olyan valamirevaló közgazdászt találni, aki ne ismerné a Diamond–Mortensen–Pissarides modellnek legalább az egyszerűbb változatait. A modell ma már része a közgazdászok eszköztárának. A három díjazott a 2006-os Nobel-emlékdíjas Edmund Phelps keresési modelljét fejlesztette tovább. A kibővített modell figyelembe veszi a munkanélküli-segélyek rendszerét, azok mértékét, a munkába állás és az elbocsátás feltételeit, törvényi szabályozását. Egyik alaptétele az elméletnek, hogy minél magasabb a munkanélküli-támogatás, annál magasabb a munkanélküliség szintje és hosszabb a keresés folyamata. A modell segíti és ösztönzi a kormányokat abban is, hogy beavatkozzanak a munkaerőpiacon a legjobb megoldás érdekében, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyre kerüljön. Nem ismerős ez nekünk már valahonnan?
VOLTAK ESÉLYESEBBEK
A 2010-es közgazdasági Nobel-díj legnagyobb esélyese nem a győztes trió volt. Esélyesnek számított az új klasszikus makro-ökonómia két alapítója, Robert Barro és Robert Lucas. A nagy esélyesek közé sorolták még a jelenlegi válságot okozó piaci buborékokat kutató Nobuhiró Kijotaki és John Moore-t is. Alberto Alesina olasz származású, az amerikai Harvardon tanító közgazdász is favoritnak számított. Ő a politika és a gazdaság kapcsolatát vizsgálta. Behatóan foglalkozott a költségvetés és az államháztartási hiány politikai gazdaságtanával, a magas inflációjú országok stabilizációjával, az európai integráció fejlődésével, illetve az amerikai szegénység problematikájával. A díj odaítélése előtt Kevin Murphy jó esélyeit is sokan emlegették. Ő többek között a bérkülönbségek, a munkaerőpiac, a munkanélküliség és a gyógyászati befektetések megtérülése területén kutatott. Korábban már elnyerte az Amerikai Közgazdasági Társaság John Bates Clark-medálját, ami a Nobel-emlékdíj után az egyik legjelentősebb elismerés.
A közgazdaságtanban alkalmazott matematikai modell vitte el a pálmát végül. A közgazdaságtan feladata ma elsősorban az lenne, hogy az emberiség egészének fennmaradási és túlélési stratégiáit felkutassa. Nem lenne jó azonban egy olyan szűk látókörű látásmód fogságában maradni, mely eleve adottnak tekinti a jelenlegi világgazdaság szerkezetét és a siker kulcsát ezen belül keresi. A jelenlegi körülmények között, a globális katasztrófa felé haladó emberiség szempontjából egyetlen lokális stratégiának sincs hosszabb távon értelme. Az emberiség jövőjét és fennmaradását ma már közvetlenül fenyegető globális katasztrófaveszélyek közül az ökológiai válság a legsúlyosabb. Megtörténhet, hogy bizonyos változások, mint a globális felmelegedés, a talajpusztulás, az ózonritkulás, véglegesen visszafordíthatatlanná válnak. Mire az emberiség ráeszmél a folyamatok súlyosságára, és cselekedni próbál, lehet, hogy már késő lesz. Örvendetes, és hasznos a matematikai modellek térhódítása a közgazdaság-tudományban. Félő azonban, hogy a lényegi problémákra ezek sem kínálnak megoldást.
