Már sokszor és sokan elmondták, illetve leírták, hogy az ellentmondások országa vagyunk. A mentalitásból, a „néphagyományokból”, a történelmi sajátosságokból, és még ki tudja milyen okokból származóan folyamatosan azt tapasztalhatjuk, hogy valós, vagy sok esetben csak látszólagos ellentmondásokkal kell szembesülnünk. Az egyik ilyen ellentmondás, hogy miközben Szerbiában – a különböző becslések és nemzetközileg is elfogadott mutatószámok alapján megállapítva – közel egymillió ember szegénységben él, addig az ország bankjaiban lekötött megtakarítások összege mintegy hétmilliárd eurót tesz ki. Bizony meglepőek tudnak lenni a statisztikai adatok, hiszen ez az adat lényegében azt jelenti, hogy minden szerbiai állampolgár mintegy ezer eurós megtakarítással rendelkezik.
Az átlagok persze általában mindig, de legalábbis nagyon gyakran csalóka képet mutatnak. A dolog magánjellegéből eredően, valamint az állandó mozgások miatt, a megtakarítások szerkezete nem ismert pontosan, de szinte biztosak lehetünk abban, hogy csalóka kép tárul elénk. A másik ellentmondás a megtakarítások feltételezett szerkezetén belül érhet bennünket. Azt gondolhatnánk ugyanis, hogy kisszámú gazdag embernek mesés megtakarítása van, nagyszámú szegénynek pedig semmije sincs. Ez volna a logikus, de itt a másik paradoxon. Az adatok arra engednek következtetni, hogy a vagyonos, a gazdagabb réteg inkább mínuszban van, oly módon, hogy a bankokban nem megtakarításuk van, hanem ők a hitelfelhasználók. A viszonylag szegényebb rétegek kis megtakarításai viszont a szalmazsákokból a bankokba vándorolnak, hiszen ma már mindenki tudja, hogy a szalmazsák vagy a zseb nem ad kamatot. A lekötött pénzekre ugyanis Szerbiában, Európához képest nagyok a kamatlábak, de ugyanez érvényes a hitelekre elszámolt kamatokra is. A tőkepiac viszonylagos fejletlenségével, elmaradottságával magyarázható talán ez a jelenség. Tény, hogy a jelenleg fennálló viszonyok közepette ez annak is betudható, hogy a valóban elmaradott tőkepiaci viszonyok közepette nem nagyon van lehetőség más módon pénzt befektetni. Nem működik a fejlett tőkepiaccal rendelkező országokhoz hasonló tőzsdei és értékpapír-kereskedelem. A különféle befektetési alapokban sem bíznak túlságosan az emberek. Az is egy sokatmondó adat, hogy a betéti szerződések mintegy 90%-a csupán egyéves időszakra korlátozódik. Ez lényegében azt jelenti, hogy a szerbiai átlagpolgár bízik ugyan a jelenlegi bankrendszerben – ezzel együtt az államban is, mely a betétekért garanciát vállal –, de csak rövidtávon. Talán túl közeliek még az 1990-es évek történései, így több éves futamidőre egyelőre kevesen tesznek be pénzt a bankokba. Törékeny és fiatal demokráciánkban – amennyiben ez annak nevezhető – a választási ciklusok is befolyásolják, hogy mennyi időre bízzák a bankokra a pénzüket a polgárok. Kevesen írnak alá olyan szerződést, mely a következő választások utáni időszakban jár majd le. Nem mellékes, és sokatmondó adat az is, hogy Szerbiában a megtakarításoknak mindössze 1,5% százaléka a dinárbetét, az összes többit pedig elsősorban euróban, dollárban, svájci frankban vagy más külföldi pénznemben jegyzik. A hazai fizetőeszköz iránt csekély tehát a bizalom, és a helyzetet ismerve ez feltehetően még egy ideig nem is fog megváltozni.
Nem mellékes és sokatmondó adat az is, hogy Szerbiában a megtakarításoknak mindössze 1,5% százaléka a dinárbetét, az összes többit pedig elsősorban euróban, dollárban, svájci frankban vagy más külföldi pénznemben jegyzik. A hazai fizetőeszköz iránt csekély tehát a bizalom, és a helyzetet ismerve ez feltehetően még egy ideig nem is fog megváltozni. |
A dinár értékének az utóbbi napokban történt újbóli megingása megint felelevenítette azt a vitát, hogy érdemes-e védeni a gyengélkedő hazai valuta értékét, vagy célszerűbb lenne akár egyoldalúan is bevezetni az eurót a hazai forgalomba. Az euró bevezetése mellett ágálók szerint igazából csak a szigorú monetáris politika, a stabil pénz biztosíthatja az ország gazdasági fejlődését, egyben pedig a bérek gyarapodását is a jövőben. Országunk gazdasága már évek óta a „fenntartható egyensúlytalanság” állapotában gyengélkedik, aminek legfőbb oka a kedvezőtlen, elavult gazdasági szerkezet. Sajnos azonban leginkább nem az alapproblémákat próbálták megoldani, hanem az elosztás-fogyasztás szabályozásával mindig csak lényegében ideiglenes tüneti és felületi „kezelést” alkalmaztak. Ennek nyomán ismételten ugyanazokkal a válságjelenségekkel kerül szembe az ország, esetenként a világgazdasági folyamatoktól függetlenül is. Az elkövetkező évben pedig még sokkal nehezebb lesz a folyó kiadások fedezése, mindenekelőtt azért, mert várhatóan kevesebb külföldi kölcsönre számíthatunk. Kevesebb lesz a közvetlen külföldi beruházás is, valamint a magánosításból eredően is kevesebb pénzre lehet már számítani. Ez pedig tovább gyengítheti a dinárt, valamint a devizatartalékok csökkenéséhez vezethet.
Sokismeretlenes egyenlet
Valóban többismeretlenes egyenlet vagy egyenlőtlenség, kiszámítani azt, hogy mi lenne jobb az országnak. Az euró bevezetésével valóban beszűkülne a hazai monetáris politika mozgástere. Bizonyos dolgok ugyanakkor tisztábban látszanának, ami előnyöket is jelenhetne. A gazdaságban, az ingatlanok adásvételekor, nagy tételeknél egyébként most is euróban számol mindenki, a dinár a kiskereskedelmi forgalomban és a banki átutalásoknál szerepel csak. Bizonyos szempontból máris hibrid, azaz vegyes pénzügyi rendszer a miénk. Elméletileg talán még egy olyan megoldás is elképzelhető lenne, hogy egyszerre lenne hivatalos fizetőeszköz a dinár és az euró. A kettősség ugyanis a napi gyakorlatban már eleve fennáll. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a külkereskedelmi és a költségvetési mérleghiány fedezésére az euró bevezetése esetén külföldi kölcsönöket kellene felvenni. A valóságban viszont így is külföldi kölcsönöket kell felvenni az országnak, a devizatartalékok egy részét pedig – esetenként sikertelenül – a dinár stabilitásának megőrzésére fordítják. Persze, nem lehet tudni, mi lenne a jobb, sőt kiszámítani sem lehet, annyira sokismeretlenes egyenletről van szó. Nemrégiben voltak olyan pillanatok, amikor az eurónak a jövője is bizonytalannak tűnt. A szokványos és rendes procedúrát végigjárva, az uniós tagság után a külön feltételeknek eleget téve az euró hivatalos bevezetéséig még tíz év is eltelhet. Addigra pedig sok minden letisztul, megváltozik. A világgazdaság is kilábal talán a jelenleg lényegében még mindig tartó válságból. A nagy gazdasági válságok hatására általában megtisztul és megújul a gazdaság. Jelentős strukturális átrendeződések történnek, a technikai fejlesztések új irányai tárulnak fel. Addigra talán sikerül lefaragni valamit, több évtizedes lemaradásunkból. Ha nem, akkor viszont viszonylagosan mind szegényebbek leszünk. Sereghajtók minden szempontból.
