A Nemzetközi Valutaalap reformja, valamint a Bázel–III néven ismert szigorúbb bankszabályozás jóváhagyásával ért véget pénteken a G20-ak szöuli csúcsértekezlete. A G20 a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő szervezet. A G20-as országok gazdasága felöleli a világ bruttó nemzeti össztermékének 90, és a világkereskedelem 80 százalékát. A 80 százalékban benne van az EU belső kereskedelme is. Ezekben az országokban él a világ lakosságának kétharmada. A résztvevők megállapodtak, hogy a vitatott árfolyam- és kereskedelmi kérdések megoldásában együttműködnek, de a részletek kidolgozása csak most van folyamatban. Megállapították, hogy a világgazdaság visszatért a növekedés útjára, de az élénkülés folyamata lassú és törékeny. Sok elemző úgy véli, hogy lényegében alig történt valami, hogy maga az értekezlet, ha nem is kudarccal, de lényegi eredmények nélkül zárult. Senki sem akart nyíltan konfrontálódni a többiekkel, ugyanakkor senki sem szándékozik olyan lépéseket tenni, ami esetleg gyengíthetné saját pozícióit. A gazdasági nagyhatalmak hozzáállásában komoly változás nagy valószínűséggel csak a következő súlyos, egyedül nem kezelhető válsághullám kialakulásakor várható. Ennek ideje és helye azonban nehezen jósolható meg. Az Egyesült Államok mára már túl van egy nagy megrázkódtatáson, az Európai Unió pedig kezdett már felocsúdni, de most éppen az ír államcsőd közeli állapot borzolja a kedélyeket és riogatja a tőzsdéket. A görög és a spanyol állapotok továbbra is kritikusnak nevezhetőek. A mély és összetett japán válság is bármikor újabb hullámokat vethet, az úgynevezett feltörekvő gazdaságok pedig a törékeny felépülés lendületét vették fel csupán. A kínai hitelezési politika fenntartotta az eddig jegyzett évtizedes magas növekedést, de az ott kialakulni látszó buborék esetleges kipukkanása könnyen lehet az első a következő pénzügyi válságok sorában.
A kereskedelmi háború, ami méreténél fogva teljes nyugalommal nevezhető „világháborúnak”, lényegében már tart egy ideje, éppen csak most kezdenek róla többet beszélni. Az államok hiszik, hogy az győz majd, akinek jobb lesz az exportteljesítménye. Az exporthoz pedig nem csak eladható, versenyképes termékekre van szükség, hanem le kell értékelni a hazai fizetőeszközt. Amerikában a dollárt, Japánban a jent, Európában az eurót, Kínában alacsony szinten tartani a jüant, és így tovább. Az intézkedések rövid távon eredményesek. A gazdasági növekedés gerjed. Az elemzők viszont arra figyelmeztetnek, hogy mindezek következtében világszerte hamarosan megnő az infláció. Bizonyos becslések szerint a pénzhígulás két év múlva két számjegyű lesz a nyugati világban. Tipikus példaként említik, hogy az amerikai jegybank az Egyesült Államok gazdasági teljesítményétől függetlenül nyomatja a dollárt, így próbálja elkerülni az újabb válságot. Az elhúzódó recesszióból az országok kölcsönös valutaleértékeléssel próbálnak kilábalni. Az épp csak döcögő gazdasági növekedést exporttal stabilizálnák, ezt pedig a gyenge valuta serkenti. A fejlett világban általában az export a gazdaság egyik rugója, felpörgetése azért létfontosságú, mert a munkanélküliség csökkentéséhez erre van szükség. A jelenségnek azonban nagyon kedvezőtlen hatásai lehetnek. Így ugyanis csak egymás kárára tudnának növekedni a gazdaságok. A globális vásárlóerő viszont véges, ezért az érte folyó harc végül a lakosságon fog kicsapódni az értékét vesztett helyi pénznemek miatt. Ugyanez a hozzáállás az előző nagy krízis alkalmával, az 1929–1933-as gazdasági világválság korában is megfigyelhető volt. Az 1930-as évek elején a növekedést úgy igyekeztek stabilizálni, hogy az országok egymással versengve értékelték le valutájukat, majd protekcionista intézkedésekkel próbálták megvédeni saját piacukat. Ez elmélyítette a válságot, majd az ellentétes kereskedelmi megszorításoknak köszönhetően közrejátszott a világháborús feszültségek kialakulásához. Ugyanez a stratégia jelenleg is. Az export növelésétől várja a megváltást az USA és az EU, Japán, Kína, a fejlett és a feltörekvő országok is. Szerbia legújabb gazdasági stratégiai vázlataiban is az export növelése az egyik alapvető támpont. A hazai fizetőeszköz pedig folyamatosan veszít értékéből. Ez utóbbi azonban nem egészen egy tudatos exportnövelő manőverként jellemezhető. Többnyire más okokra vezethető vissza.
SZÉP ÍGÉRET?
Az egyszerű embereknek általában csak kevés pénze van, nincs más jelentős vagyonuk. Éppen ezért többet veszítenek az inflációval, mint a vagyonosok, akik értékálló befektetésekbe menthetik pénzüket. Az alapélelmiszerek és az energia megemelkedett árai érzékenyebben hatnak rájuk, mert kiadásaiknak jóval nagyobb hányadát teszik ki ezek a költségek. Még súlyosabban tör magának utat az árdrágulás az olyan országokban, mint Szerbia, ahol a létminimum alatt élők jövedelmük több mint felét élelmiszerekre költik. Ebből a szempontból a helyzet egyre fokozódik. Szerbiában jelentősen megugrott az éves infláció októberben. Az infláció további növekedésétől tartva a szerb központi bank csütörtökön 1 százalékponttal emelte meg az alapkamatot. Az októberi éves infláció 8,9 százalékra nőtt a szeptemberi 7,7 százalékról. A havi szintű emelkedés 1 százalék volt októberben az előző havi 1,3 százalék után – áll az országos statisztikai hivatal közleményében. A kamatemelést az élelmiszerárak emelkedése miatt növekvő inflációval magyarázta a bankkormányzó. A központi bank várakozása szerint a következő hónapokban az infláció a 2011-re várt 4,5 százalék plusz/mínusz 1,5 százalék felső tartománya fölé is emelkedhet.
Vezető politikusaink a napokban azt nyilatkozták, hogy egy nehéz év áll előttünk. Azt már megszokhattuk, hogy általában szépeket ígérnek. Még a bajban is azt ígérték, hogy jobb lesz minden. Most viszont nem tudni, hogy amikor nehéz időkről beszélnek, azt jelenti-e, hogy politikusaink elkezdtek reálisabban megnyilvánulni, – ami talán egy örvendetes változás előszele is lehetne, – vagy a kijelentést úgy kell értelmezni, hogy a nehéz időkre való utalás ebben az esetben a szép ígéret ahhoz képest, ami valójában következni fog…
