A buborék az oka mindennek! Állítólag a még mindig tartó világgazdasági válság kialakulását is az amerikai ingatlanpiacon kialakult buborék okozta. Ezt olvashatjuk több mint két éve, elemzésekben, kommentárokban, tanulmányokban és újságcikkekben. Helyenként a lufi kifejezést használják, illetve a két szót egymással helyettesítik, ahogyan rokon értelmű szavakkal szokás, így kerülve el a folyamatos szóismétlést. Amikor azonban szakmai nyelven fogalmaznak, gyakrabban használják a buborék kifejezést, a lufit csak ritkábban. Talán, mert valahogy kevésbé tartják tudományosnak, inkább bohókás. Közgazdasági értelemben az árbuborék alatt egy pozitív visszacsatolás által generált, önmagát felerősítő folyamatot értünk.
A közgazdászok megkülönböztetnek racionális, valamint spekulatív árbuborékokat. A racionálisról akkor beszélhetünk, ha az áru piaci ára magasabb, mint a reális értéke, de a piaci szereplők racionális várakozásai igazolják a kissé „felfújt” árfolyamot. A várakozások emelik ilyenkor az árakat. Arra számít mindenki, hogy a jövőben tovább emelkedik az ár, ezért az emelkedést részben már megelőlegezik, beépítik az árakba. Ebben az esetben az aktuális árfolyam mindig a fundamentális értéket használja támpontnak, és attól irracionális mértékben sohasem távolodik el. Spekulációs buborékról akkor beszélhetünk, ha a piaci ár eltérése a fundamentális értéktől olyan kirívóan jelentős, hogy már reálisan szemlélve a jövőben nem létezhet olyan bevételi növekedés, amely alátámasztaná az aktuális árat. A sikeres spekulánsok tudásukra, vagy megérzésükre –, illetve a kettő kombinációjára alapozva – jól ki tudják választani azt a pillanatot, milyen árszinten érdemes befektetni valamibe, majd amikor a buborék már szép nagyra duzzadt, de még nem pukkant ki, eladni, és jelentős haszonra szert tenni.
Az árbuborékok kialakulása nem újkori jelenség, már az ókori feljegyzésekben is szerepelnek. Nem kizárólag a pénzügyi piacok jellegzetessége. A történelemben oly sokat emlegetett klasszikus árbuborék például a holland tulipánhagymához kötődik. A ma már klasszikusnak számító tankönyvek szerint az első jelentős tőzsdei válság a XVII. században tört ki. Az 1600-as évek elején addig ismeretlen virágfajta jelent meg török közvetítéssel Európában. Ez volt a tulipán. A tulipántermesztés Hollandiában virágzó üzletté nőtte ki magát. A termesztők egyre több pénzt fizettek egy-egy nemesített növényért. A tulipánhagymákat 1635-ben már a tőzsdén adták és vették. Az áruk hihetetlen emelkedésbe kezdett, 1636-ban megtörtént, hogy a tulipán ára egy hét alatt megháromszorozódott. A könnyen megszerezhető gazdagság reményében mind többen szálltak be az üzletbe. Voltak, akik mindenüket pénzzé tették, hogy tulipánhagymát jegyezhessenek. A krach 1637 áprilisában következett be. A tulipánrészvények egyik pillanatról a másikra elértéktelenedtek. Azok, akik minden vagyonukat tulipánhagymába fektették, néhány nap alatt elveszítették mindenüket.
Bizonyos források szerint azonban maga ez a történet is némiképpen „felfújt”, akárcsak a buborékok. Az őrületes tulipánhagyma-árak állítólag sohasem vonatkoztak a hétköznapi virágokra, kizárólag néhány rendkívül ritka fajtára. Ezeknek a ritkasága abból eredt, hogy egy ritka és különleges mozaikvírus élősködött rajtuk, így szirmaik – bizonyos termesztési körülmények között – korábban sosem látott mintázatokban tündököltek.
MINDEN PIAC „ÉLETÉBEN” VAN EGY PILLANAT…
A pénzügyi buborékok kialakulása szinte mindig a pénzbőséghez köthető. A piacok likviditása természetszerűleg nő, amikor a piacra a „boom”, a fellendülés jellemző. Az ilyen időszakokban a trendszerűen növekvő árak mellett még mindig könnyű a vevőket odacsalogatni. A kritikus pillanat minden piac „életében” az, hogy mikor megy át az árnövekedés buborékba. Nehéz felismerni, hogy melyik az a pillanat, amikor a fundamentális árfolyam-alakulástól teljesen eltérő törvények szerint kezdenek alakulni az árak. Utólag természetesen már minden buborékot nagyon könnyű felismerni. Amikor viszont benne vagyunk, általában nem vesszük észre. Az utóbbi éveket jellemző, és a pénzügyi válságot is lényegében előidéző egyik meghatározó buborék az ingatlanpiaci árbuborék volt, melynek felfúvódását szintén kevesen látták időben. Az ilyen folyamatok átlátásához úgy tűnik nem elég lángelmének lenni. Erre is van ékes történelmi példa. Minden idők egyik legjelentősebb tudósa Isaac Newton is szenvedő alanya volt egy ilyen piaci jelenségnek. Sir Newton azért lehet tipikus példa, mert őt igazán nem lehet gyenge szellemi képességekkel vádolni. Az egyik legnagyobb, 1720. évi Dél-tengeri Részvénytársasághoz kötődő részvényár-buborék idején ő is a buborékokra jellemző áralakulásra vonatkozó tanulságokkal gazdagabban, de ugyanakkor a vagyona felével szegényebben végezte. A lángelme rossz befektetőnek bizonyult és ráfizetett. Az üzleten 20 000 fontot bukott, és állítólag kijelentette: „Ki tudom számítani, hogy merre mozognak a csillagok, de azt nem, hogy mennyire bolondok az emberek.”
Azóta, részben a newtoni felfedezéseknek köszönhetően, sokat fejlődött a világ. Gazdag irodalma van már a buborékok keletkezésének is. Ezen a területen azonban azt lehet megállapítani, most sem vagyunk okosabbak. Ma már tudjuk, hogy a befektetői irracionalitás vagy korlátozott racionalitás az információk, a hangulatok terjedésével egyetemben oda vezetnek, hogy az árfolyamok hosszú ideig eltávolodhatnak a fundamentumoktól. A folyamatok mögött szerkezeti, kulturális és pszichológiai tényezők is állhatnak. A keletkező „lufikat” a jelenben nem tudjuk beazonosítani. Mind többen figyelmeztetnek azonban arra, hogy az ingatlanpiaci buborék után további lufik durranhatnak ki más területeken. Mind többet beszélnek például arról, hogy ami az aranyárral történik, szintén egy „dagadó” buborék. Elemzők jövő novemberre 1650 dolláros aranyárat jósolnak, a mostani 1200-1300 dollárhoz képest. A következő 12 hónapban az aranytól a szakemberek 30 százalékos hozamot várnak. Nagyobbat, mint az energiától, az ipari fémektől vagy a mezőgazdasági termékektől. Ha időközben ki nem derül, hogy ez is egy buborék, hiszen más elemzők szerint az arany ára hirtelen visszaeshet akár a 300 dolláros szintre is. A szerbiai átlagembernek azonban kevésbé kell félnie attól, hogy sokat veszíthet. Nem sokan fektették pénzüket befektetési aranyba. Az értékpapírok közül pedig az átlagpolgár tulajdonában legfeljebb az ingyen-részvények vannak. Ha még nem adott túl rajtuk. Nagyon kicsi viszont annak az esélye, hogy a részvények ára felfúvódna 1000 euróra. Pedig annak idején azt ígérték. Mi azonban, úgy tűnik, olyan szegény és elmaradott ország vagyunk, hogy lufikat sem tudunk fújni. Csupán ígéreteket. Ahogyan máshol, úgy itt is vannak „newtoni” bolondok, akik elhitték. Most így még buborékunk sincs. Viszont utólag már fújhatjuk!
