A szerb gazdaság túljutott a recesszión, hallhatjuk már egy ideje kormánykörökből. Ezzel egy időben, a saját bőrünkön érezzük, hogy a szociális-gazdasági helyzet mind súlyosabb. Kormánykörökben pedig további közterhek bevezetéséről, újabb megszigorításokról beszélnek, cáfolva lényegében ezzel az előbb idézett állításukat, ellentmondásba kerülve némiképp önmagukkal is. Nem kell sok logika ahhoz, hogy megállapítsuk, a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetből a kiutat egyedül a termelés modernizációja, a versenyképesség és a kivitel növelése, új munkahelyek teremtése, és ezzel a belső kereslet fokozatos felpörgetése jelentené.
Mindezek megvalósításához, és ezzel együtt az új munkahelyek teremtéséhez azonban a kedvező gazdasági légkör kialakítása mellett beruházásokra, azaz tőkére lenne szükség. A válság előtt, amikor még a konjunktúra uralta a világ piacait, még a vállalkozásbarátnak nem nevezhető hazai körülmények között is sikerült évente néhány milliárd külföldi működő tőkét idecsábítani, aminek köszönhetően a gazdasági folyamatok pozitív irányban mozdultak előre, még ha a szerkezeti aránytalanságok és az egyéb anomáliák meg is maradtak. Amikor a világgazdasági válság következtében drasztikusan apadni kezdett a beáramló pénz mennyisége, valamint a magánosításból eredő bevételek is jelentősen lecsökkentek, akkor kezdett el körvonalazódni, hogy talán bizony tenni kéne valamit, ha mást nem, hát megírni az új szerb gazdaságfejlesztési stratégiát.
Lényegében bő kétévi vajúdás után született meg az a stratégia, mely inkább felfogható, egy máris körvonalazódni látszó választási kampány dokumentumának, mintsem reális alapokon nyugvó, a hazai és a világgazdasági folyamatokat és állapotokat figyelembe vevő tervezetnek. Ha a tervekkel összhangban a 2011-től 2020-ig terjedő időszakban tényleg sikerülne megvalósítani a hazai GDP átlagban évi 5,8 százalékos növekedését, ez azt jelentené, hogy a jelenleg jegyzett valamivel több, mint 4500 eurós egy főre eső társadalmi termék 2020-ra elérné a fejenkénti 8000 eurót, ami valóban egy kecsegtető perspektíva. Ehhez azonban az ipari termelés évi legkevesebb mintegy 7 százalékos növekedésére lenne szükség, ami egy olyan számadat, mely egyenesen az ország újabb kori iparosításának egy jelentős hullámát jelentené. Ha az aktuális trendeket nézzük kicsit hosszabb távon, azt fedezhetjük fel, hogy az ipari termelés 2009-ben mindössze 2,9 százalékkal volt nagyobb a 2001-es év szintjénél, ami valljuk be, nagyon szerény növekedés. Ha viszont az 1990-es év mutatóihoz viszonyítunk, az eredmény több mint lesújtó! A tavalyi évi ipari termelés mindössze 44 százaléka a 20 évvel ezelőtti szintnek. Nyilván felesleges kommentárt fűzni az összehasonlításhoz, az adatok önmagukért beszélnek. Tény viszont, hogy az ipari termelés az elmúlt pár hónapban a növekedés jeleit mutatja, amit egyesek csupán szezonális, idényjellegű okokkal indokolnak, míg mások a gazdasági talpra állás első jeleit vélik felfedezni. Abban azonban a szkeptikusok és az optimisták is egyetértenek, hogy a további előrelépéshez a közszféra megreformálására, technológiai előrelépésre, az infrastruktúra fejlesztésére, a szürkegazdaságnak, mint „tisztességtelen” konkurenciának, valamint nem utolsó sorban a korrupciónak a felszámolására lenne szükség.
NÉMETORSZÁG MINDENEKELŐTT
Szerbiának az európai uniós tagállamok közül Németország a legjelentősebb kereskedelmi partnere. Ebben az évben a kivitel értéke már meghaladta a félmilliárd eurós nagyságrendet, a tavalyihoz képest pedig több mint 15 százalékos növekedést mutat, ami a jelenlegi helyzetben és körülmények között egyszerre meglepő és bíztató adat. Amikor az áruszerkezetet vizsgáljuk, megdőlni látszik az a már elcsépelt megállapítás is, hogy csak málnával, aszalt szilvával és mélyhűtött zöldségfélékkel vagyunk jelen a német piacon. Az említett termékek mellett ugyanis ott vannak a gyógyszerek, más vegyipari termékek, az acél, valamint a színesfémek. Figyelemre méltó és bíztató adat még, hogy egy magasan fejlett ország kimondottan igényes piacán már nemcsak nyersanyagokkal, hanem késztermékekkel is meg tudunk jelenni. A Németországba irányuló hazai kivitel szerkezetének változása és volumenének enyhe emelkedése egymagában persze kevés ahhoz, hogy hosszú távon megoldja a gazdaság és vele együtt talán az ország összes többi gondját. Annak azonban ékes bizonyítéka, hogy a helyzet mégsem teljesen kilátástalan. Egyben útmutató is lehet, hogy milyen irányban kellene gondolkodni, mely ágazatok modernizációjára és versenyképessé tételére kellene fektetni a jövőbeni hangsúlyt. Egyféle pilóta programként is felfoghatóak az említett és az esetleges jövőben magvalósuló eredmények. A német piac ugyanis közismerten igényes. Ott nem vásárolnak rossz minőségű, nem megfelelő árfekvésű, vagy megbízhatatlan eredetű portékát. Az a termék viszont, amelyik a német piacon, hosszú távon meg tudja állni a helyét, joggal számíthat arra, hogy a mai globalizált világ bármely más piacán eséllyel pályázhat vevőkre. A Németországba irányuló kivitel enyhe növekedése felfogható egy halovány fénysugárként, ami a jelenlegi súlyos gazdasági helyzetből a kivezető utat mutathatja meg a jövőben. Nyilván ebben az irányban kell elindulni, már csak azért is, mert ha előbbre szeretnénk jutni, nem nagyon maradt más választásunk.
