A Nemzetközi Valutaalap küldöttségével tartandó találkozót megelőzően politikusaink azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha gazdaságunkban minden rendben volna
A lapok és az elektronikus média gazdasági rovatai rendre kormányunk képviselőinek a Nemzetközi Valutaalap küldöttségével éppen elkezdődött tárgyalásairól szólnak. Ugyanakkor sok esetben zavaros és egymásnak ellentmondó már a tárgyalások definiálása is. Míg egyesek sima revízióként emlegetik a valutaalap küldöttségének látogatását, addig mások egyenesen új tárgyalásokról és új, lehetséges ügyletekről beszélnek. Aktuális kormányunk lezseren és optimista elvárásokkal várta a delegációt. Pénzügyminiszter asszonyunk szakmai vagy – talán mondjuk inkább úgy – matematikai megoldásokat javasolt a költségvetés bevételi oldalának növelésére. Az adók és a járulékok emelésének lehetőségét azonban azok a vezetőink, akik elsősorban politikusok és csak azután szakemberek, igyekeztek gyorsan cáfolni. Ha azonban nem emelik az adókat, nem növelik a bevételeket, ugyanakkor a kiadásokat sem csökkentik, adósságot halmoznak fel, amit költségvetési deficitnek, hiánynak neveznek.
A lezser hozzáállás azt a benyomást kelti, mintha minden rendben volna, mintha a deficit egyedül a gazdasági világválság következménye volna, amit mellesleg valóban a legkevésbé mi idéztünk elő. A beszűkülő források és a csökkenő külföldi beruházások ellenére az ország vezetése ragaszkodik a status quóhoz, hogy egyelőre maradjon minden a régiben. A közszféra megreformálása a minden kritérium szerint hatalmasra duzzadt, nehézkes és nem hatékony, a politikai engedmények és pozícióharcok nyomán „megdagadt” államapparátus leépítése egyelőre halasztódik. Közben az idő vészesen múlik, lassacskán már a jövő évi költségvetést kellene tervezni. Lassan, de biztosan növekedőben van a munkanélküliség. A nyugdíjak befagyasztása ellenére egyre nagyobb összegeket kell elvonni az ellátmányok rendszeres kifizetésére, mert mind több a nyugdíjas. Talán morbidnak tűnik így leírva, de az a helyzet, hogy kevesebb nyugdíjas hal meg, mint ahányan nyugállományba vonulnak. Ebből a szempontból már Európa vagyunk, a lakosság nálunk is elöregedőben, a fiatalság fogyóban van. Az ebből fakadó ellentmondás valahogy úgy összegezhető, hogy aki politikusi szemmel nézi a dolgokat, az a nyugdíjasokat szavazótömbként tekinti, melynek szavazókedve a nyugdíj összegével és a kifizetések rendszerességével egyenesen arányos. Az is világos, hogy a mind kevesebb foglalkoztatottnak mind több nyugdíjast kell „eltartania”, mindez pedig hosszú távon megint csak nem lesz fenntartható. Politikusi szemmel jó megoldásnak számítana a költségvetési hiányt is a valutaalap pénzéből fedezni, amire normális körülmények között az alapnál nem szoktak rábólintani. Most viszont lehet arra hivatkozni, hogy ezek most nem normális körülmények.
Az emberi élet véges, a politikai mandátumok ugyancsak. Az ismétlődő választási ciklusok pedig arra ösztönzik a politikusokat, hogy ezek tükrében lássák a dolgokat. Általában a nyugati típusú demokráciák jellemzője és hátulütője, hogy a kormányok nem a mindenkori hatékonyságra és a hosszú távú megoldásokra koncentrálnak, hanem a széles néprétegek számára esetleg fájdalmas vagy népszerűtlen intézkedéseket azonnal a hatalomra jutás után vezetik be; ahogy közeledik a ciklus vége, úgy csökken a szigor, kerülik a népszerűtlen intézkedéseket, megnyitják egy kicsit azokat a csapokat, amelyeken át a lakosság zsebébe lehet egy kis pénzt tölteni. Vajon a jelenlegi helyzetben is ezt a képletet kell alkalmazni? Már évek óta a legkevésbé produktív szegmentumokban növekszik a foglalkoztatottak száma: a közigazgatásban és a helyi igazgatási szervekben, emellett egyre nagyobb a feketén dolgozók száma. Valamit tenni kellene.
Az ellenzék máris próbál „fogást” találni, a lehetséges és esetleg számításba jövő megoldásokra tippelve. Ha ugyanis a Nemzetközi Valutaalap olyan megoldásokat preferálna, hogy mégis a közszféra racionalizációját rögzíti a hitelnyújtás meghosszabbításának feltételeként, azt csakis hátsó szándékkal teszi majd. Például azért, hogy az itt munka nélkül maradó szakemberek, pl. az egészségügyiek, vendégmunkásként a nemrégiben még imperialistaként emlegetett országokban elvégezzék az olyan munkát, amit az ott élők már nem hajlandók. De akkor vajon mi a megoldás?
A Nemzetközi Valutaalap küldöttségének látogatása mellett a másik vezető hírnek számít, hogy az orosz elnök is Szerbiába készül. Medvegyev látogatását egyenesen történelminek tartják. Amellett, hogy részt vesz az orosz–szerb csúcsértekezleten, az orosz elnök október 20-án jelenlétével megtiszteli a Belgrád fasizmus feletti győzelmének 65. évfordulójára rendezett ünnepséget is. Egyértelműnek tűnik a közelgő látogatás politikai üzenete. Emellett kilátásba helyezték egymilliárd eurós orosz hitel folyósítását, amely hazánk költségvetésének megszilárdítására, metróépítésre és más infrastrukturális projektumok valóra váltására szolgálna. Teszik mindezt annak ellenére, hogy a világválság következtében náluk is pénzügyi problémák jelentkeztek. Valami céljuk azonban nekik is van azzal, ha pénzt adnak. De az anyagiakat az egyik és a másik forrásból is „csak” kölcsönadják. Ez azt jelenti, hogy vissza kell fizetni. Kamatostul. Mindehhez majd még bizonyos kikötések, feltételek is párosulnak. Válság ide vagy oda, a politika marad mindennek a mozgatórugója. Ez szüli gyakorta az olyan megoldásokat, hogy legyen addig pénz, míg egy garnitúra hatalmon van. Aztán hogy ki, hogyan, milyen áron és következményekkel törleszt, az másodrangú. Utánuk a vízözön?!
