Nagyon sok elemző, közgazdász és külpolitikai szakértő fejti ki mostanság azt az elméletét, hogy a jelenlegi gazdasági világválsággal egyben véget ér a nyugati világ hegemóniája is. Azt jósolják, hogy a XXI. század a feltörekvő keleti államok, elsősorban Kína és India dominanciáját hozhatja. Ugyanakkor a számadatok még mindig arról tanúskodnak, hogy évtizedekig nem fogja senki megelőzni az Egyesült Államokat, ami a gazdasági teljesítményt illeti.
A világ vezető katonai hatalmának státusa és a nemzetközi befolyásának érvényesítése terén is nehezen képzelhető el, hogy rövidesen elveszítené vezető szerepét. Vajon azonban minden csak a számadatokon múlik? Vajon azoknak az országnak a polgárai a legboldogabbak, a legelégedettebbek, amelyek a leggazdagabbak is? Sokatmondó statisztikai adat például, hogy Angliában 20 évvel ezelőtt is ugyanannyi volt az elégedett és az elégedetlen ember, mint ma, noha az ország társadalmi összterméke azóta csaknem megduplázódott.
A prognózisok ma is azon alapulnak szinte kivétel nélkül minden országban, hogy a társadalmi össztermék mekkora csökkenést vagy növekedést mutat, mekkora a költségvetés hiánya, milyen a külkereskedelmi mérleg stb. De mit lehetne még ezenkívül mérni? Erre a megoldás talán az lehetne, ha a teljesítményt, a növekedést, a fejlődést és az elégedettséget nem számokban mérnénk. Azaz számokban mérnénk, de talán mást is mérni kellene a puszta mennyiségeken kívül. Az említett potenciális nagyhatalmak, Kína és India közé ékelődve terül el Bhután, a kis himalájai királyság, ahol az alkotmány is azt írja elő, hogy a kormányprogramokat nem a gazdasági eredmény, hanem az általuk generált boldogság alapján kell megítélni. A világ valamennyi szegletében nehezen viselik a válság csapásait, a kis buddhista ország vezetői viszont remélik, hogy ők megtalálják a választ, mire kell a kormányzatoknak törekedniük. A bhutáni miniszterelnök szerint a világ bajait a mértéktelen emberi mohóság okozza, ezért van változásra szükség. Náluk ezért a GDP helyett a GNH (Gross National Happiness) a kormányzati siker megfelelő mértékegysége.
Az ötlet eredetileg Jigme Singye Wangchuk királytól ered. Még az 1970-es években ismertette elveit, és azokat most tudománnyá fejlesztik a himalájai országban. A tavaly elfogadott alkotmány értelmében minden kormányprogramot, legyen az oktatást, mezőgazdaságot külkereskedelmet vagy bármit érintő, a program boldogsághozadéka alapján kell megítélni. A bhutáni magyarázat szerint a cél nem maga a boldogság – hiszen az minden ember szemében más lehet (milyen igaz) –, hanem azoknak a feltételeknek a megteremtése, amelyekkel ennek, vagyis a GDH-nak a növelését lehet elérni országosan.
Vannak azonban egyéb momentumok is, ugyanakkor nem olyan biztos, hogy abszolút butaság az, amiről a bhutániak beszélnek. Figyelembe kell venni, hogy Bhután talán alkalmasabb más országoknál a gazdasági szabályok átírására. Az alig 700 000 lakosú királyságnak csak egy repülőtere és két utasszállító repülőgépe van, s az ország keleti részét csak hegyi utakon lehet megközelíteni, négynapos utazással. A cigaretta tiltott cikk, televízió mindössze tíz éve van Bhutánban, a hagyományos öltözetet és az eredeti építészeti stílust törvény írja elő, a fővárosban nincsenek közlekedési lámpák, csak egyetlen közlekedési rendőr van szolgálatban stb.
Hogy miként mérik a GNH-t? Bonyolult rendszert dolgoztak ki, amely négy pillért, kilenc területet és 72 indikátort tartalmaz. A boldog társadalom négy pillére a gazdaság, kultúra, környezet és a jó kormányzás. A kilenc terület pedig a pszichológiai jólét, ökológia, egészség, oktatás, kultúra, életszínvonal, az idő kihasználása, a közösség vitalitása és a jó kormányzás, ezek mindegyikére külön GNH-indexet dolgoztak ki. Mindezt a 72 indikátor révén mérik, például a lelki jólétet az ima és a meditáció gyakoriságával, az önzés, irigység, nyugalom, együttérzés, nagylelkűség, frusztráció és az öngyilkossági gondolatok gyakoriságával írják körül. Mérik azt is, hogyan tölti az egyén a napot, mennyi ideje jut a családjára, a munkájára és a hobbijára. Mindezt matematikai egyenletekbe foglalják. Kétévente országos kérdőív alapján magukat az indikátorokat is újraértékelik. A sajátos boldogságmérce a bhutáni vezetés szerint arra is szolgál, hogy az ország megőrizze identitását és kultúráját a külvilág betörésétől.
Mindenesetre elgondolkodtató több szempontból is az elmélet. Például az is felmerül, hogy mekkora apparátusra van szükség, aki a pontos méréseket megejti és a számításokat is elvégzi. Vajon őket ki és miből fizeti, illetve vajon elegendő lehet-e számukra az a megelégedettség, amit munkájuk során éreznek, vagy komoly költségvetési tételként szerepelnek? Vajon érdemes lesz vagy volt Bhutánban a GNH-index mérése céljából jelentősen felduzzasztani az államapparátust? Vajon mi a helyzet az olyan országokkal, mint Szerbia, ahol az államapparátust már azt megelőzően felduzzasztották, hogy az össznemzeti boldogságot elkezdték volna tudományos módszerekkel mérni. Hajlandó lesz-e ennek az apparátusnak a jelentős része – most már Szerbiáról van szó – a közeljövőben lemondani munkahelyéről, hogy esetleg ezzel járuljon hozzá az ország költségvetési stabilitásának megőrzéséhez? Ezzel a gonddal kell most államvezetésünknek hamarosan szembenéznie. Mindez pedig annak következménye, hogy az említett apparátust az elmúlt néhány évben nem bhutáni mintára, hanem egyszerűen bután duzzasztották fel. Feltehetően attól a gondolattól vezérelve, hogy ez hozzájárul az össznépi boldogság szintjének emelkedéséhez. Csak nehogy össznépi kiábrándulást eredményezzen végül mindez!
