Egy adott társadalomban a megtermelt javak jelentős része újraelosztásra kerül, hiszen amikor elad valaki valamit, vagy elcserél, már az is újraelosztásnak számít. Magát a kifejezést azonban a legtöbbször valamilyen állami, vagy önkormányzati elvonás –, adó, illeték, járulék stb. –, begyűjtésére és újra elköltésére vonatkoztatják, így közgazdasági szempontból már szinte csak ezt értjük újraelosztás alatt. A ma működő társadalmakban erre tulajdonképpen valóban szükség van, mivel léteznek olyan társadalmi igények, amelyeket a meglévő piaci mechanizmusok nem tudnak kielégíteni. Ez azért van, mert nem keletkezik jövedelem, vagy nem folyik be megfelelő mennyiségben ott ahol társadalmilag nélkülözhetetlen kiadásokra van szükség. Ide tartozik például az oktatás, az egészségvédelem, a környezetvédelem, a gazdaságilag elmaradott körzetek felzárkóztatása, és egyebek.
Ahhoz, hogy egy társadalom tagjai többségükben elégedettek legyenek, meg kellene találni és a gyakorlatban alkalmazni azokat a módszereket, amelyek a jövedelmek hatékony újraelosztását biztosítják. Nagyon gyakran, mondhatni leggyakrabban azonban a társadalom globális és hosszú távú érdekei nem azonosak a társadalmat alkotó személyek egyéni és azonnali érdekeivel. Az emberek pedig főként és elsősorban a saját érdekeiknek megfelelően cselekednek. Az ebből eredő visszás helyzeteket nevezik társadalmi csapdának. Ez az a helyzet, amikor az egyénileg és rövid távon előnyösnek tűnő döntés társadalmilag káros, és így közvetve az egyén számára is kedvezőtlen. Ennek hatását azonban az egyén csak később fogja érezni. Személy szerint a legtöbb ember utólag sem eszmél rá, hogy milyen csapdába esett.
Az újraelosztásra szánt javak döntő többsége adók formájában kerül begyűjtésre, melynek végrehajtása költségekkel jár, ugyanakkor lényegében lehetetlen a folyamat tökéletes ellenőrzése. Az egész tevékenységet eleve megdrágítja, hogy apparátusra van szükség a pénz begyűjtéséhez, az egész folyamatot szabályozni és ellenőrizni kell, ezek után pedig újabb apparátusra van szükség, amely a befolyt pénzeket elkölti, de még előtte az elköltést is apparátusok tervezik stb.
A pénzek elköltése esetében –, leegyszerűsítve a dolgokat –, négy esetet különböztethetünk meg. Amikor valaki a saját pénzét saját magára költi, amikor a saját pénzét másra költi, más pénzét magára költi, valamint amikor más pénzét költi másra. Talán egyértelmű –, noha vannak kivételes esetek is –, hogy az első esetben viselkednek az emberek legmegfontoltabban. Már kevésbé körültekintőek, amikor a saját pénzüket másokra költik, ilyen eset például az ajándékozás. A legkritikusabb a negyedik eset, amikor az ember más pénzét másokra költi. Ilyenkor ritkán lehet racionális döntéseket hozni, ezért ebben az esetben valamilyen elszámoltatásra, ellenőrzésre van szükség, ami viszont újabb többletköltséggel jár. A korrupció is tipikusan a negyedik esetben fordul elő, hiszen megvesztegetni általában csak azt lehet, aki más pénzét, más javait költi, osztogatja.
A fejlett országokban a költségvetés aránya 40-50 százaléka az országos GDP-nek. A társadalmakban megtermelt javak mintegy a fele kerül tehát újraelosztásra. A társadalom tagjai szinte kivétel nélkül igénylik az állami támogatásokat, ugyanakkor adózni, hozzájárulni a közös költségekhez nem szeretnek. Ez az általános társadalmi tudathasadás különösen jellemző országunkra, valamint a kelet-európai átalakulóban lévő államokra, de körvonalai felfedezhetőek mindenütt a világon. Az állami költségvetés elköltése jelentős apparátust igényel, amelynek fenntartása tetemes összegekbe kerül. Az apparátus rengeteg feladatot ad saját magának elsősorban azért, hogy igazolja a költekezés indokoltságát. Mindez végül elviselhetetlen terhet ró a társadalom egészére nézve, és a rendszer összeomlásához vezethet. Az egészségvédelemre, az oktatásra, a környezetvédelemre és a különféle más hasonló projektumokra fordított pénzekről azt mondják, hogy befektetés a jövőbe, mely egy elkövetkező időszakban valóban meghozhatja gyümölcsét. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy egy adott társadalomban a források mindig korlátozottak. Amikor tehát a költségvetés kiadási oldalát tervezik, figyelembe kell venni a lehetőségeket és a korlátokat. Bizonyos esetekben kölcsönökkel át lehet hidalni egy-egy időszakot, az ország eladósítása viszont újabb, hatalmas kockázatokkal járhat. Szerbia ebből a szempontból jelen pillanatban afféle válaszút előtt áll. Nemcsak a kedvezőtlen gazdasági folyamatok miatt szükséges az államapparátus racionalizációja, hanem mert még mindig messze vagyunk attól a fejlettségi szinttől, hogy ilyen méretű pazarlást hosszú távú következmények nélkül megengedhetnénk magunknak. Sajnos, mára már egyértelmű, hogy a magánosítás összességében inkább kudarcnak, mint sikertörténetnek nevezhető. A magánosításból befolyt összegeket nem sikerült effektíven olyan célokra felhasználni, melyek segítségével legalább részben saját erőből, legalább minimális, de fenntartható növekedést, gyarapodást értünk volna el. Sajnos jelenleg is arra épülnek a stratégiák, hogy a válság csitulásával majd a külföldi befektetők beruháznak nálunk, munkahelyeket teremtenek, és ezáltal felvirágzik minden. Sajnos nehezen elképzelhető, hogy a közeli jövőben erre valóban sor kerül. A sikertelen magánosítás következményei most kezdik hatványozottan éreztetni hatásukat, a közszférában tervezett megszorítások és leépítések pedig csak fokozzák majd a társadalmi elégedetlenséget. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy nem jutottunk még el a helyzet mélypontjához, sőt nagyon sokan úgy vélik, ezt a pontot majd csak a jövő év közepén érjük el. Amennyiben felelősségteljes, kompromisszumoktól mentes és hatékony megoldások rövidesen nem látnak napvilágot, komolyabb társadalmi megrázkódtatások és az életszínvonal általános és érzékeny csökkenése nélkül sajnos nem tudunk kilábalni az előállt helyzetből.
