Bizonyos dolgok alakulása nagyon sok tényezőtől függ. Olyan soktól, hogy még a mai korszerű módszerekkel is lehetetlen megfelelő pontossággal előre jelezni bizonyos folyamatokat. Az országos, de ugyanakkor, az önkormányzati, de még a családi büdzsé is abba a kategóriába tartozik, melynek alakulását nagyon sok tényező befolyásolja. Amikor a köztársasági költségvetésben, júliusban a bevételi oldal növekedését tapasztalták, egymást érték az olyan nyilatkozatok, optimista kijelentések, hogy a nehezén túl vagyunk, elérte nálunk a válság a mélypontját, innen már csak a helyzet javulása következhet. Aztán augusztusban, a nyár legmelegebb havában jött a kellemetlen és kijózanító hideg zuhany. A júliusihoz mérten két számjegyű csökkenés, majdnem 20%-kal kevesebb bevétel a köztársasági költségvetésben.
A helyzet most megint úgy fest, hogy a jelenlegi irányzatok alapján a büdzsé az évet mintegy egymilliárd eurós deficittel zárja majd, amit a komolyabb megrázkódtatások és az államcsőd elkerülése végett kölcsönökből kell majd finanszírozni. A kölcsönöket pedig –, elcsépelt, de mindig időszerű megállapítás – valakiknek, valamikor kamatostul vissza kell fizetni.
A neoliberalista hozzáállásáról ismert Nemzetközi Valutaalap képviselőit sem tudta kormányunk maradéktalanul meggyőzni, hogy a válságkezelő program valóban megalapozott. Sőt, arról sem győzték meg őket, hogy egyáltalán létezik olyan. Arról is egyelőre csak beszéltek, hogy az állami adminisztráció és a teljes közszféra racionalizációja valóban bevett szándéka az országvezetésnek. A valutaalap revíziója októberben folytatódik, egyelőre kaptunk tehát még egy esélyt, hiszen a világválságra tekintettel a szigorú szakemberek is valamivel engedékenyebbek, elnézőbbek most. Ugyanakkor a hazai média olyan adatokat kezdett szellőztetni, hogy az államapparátusban nemhogy csökkent volna a létszám, valamint, nemhogy csökkentek volna a kiadások, hanem még enyhe növekedést is jegyeztek. Az egyik illetékes ezt azzal próbálta indokolni, hogy ezek a fránya statisztikai adatok nem tükrözik minden esetben a valóságot és a lényeget. Az adminisztrációs kiadások növekedését a túlórák (!) emelkedése eredményezte, az enyhe létszámemelkedést pedig a leépítés előtti szerkezeti átalakítás okozta. Bizonyos munkahelyeket ugyanis be kellett tölteni ahhoz, hogy majd a racionalizációt zökkenőmentesen lehessen lebonyolítani.
Eddig is tudtuk, hogy nálunk minden lehetséges, hogy semmi sem lephet meg bennünket, bizonyos dolgok azonban ennek ellenére meglepőek tudnak lenni. Mindenesetre kíváncsian várja a közvélemény, de valószínű a valutaalap Szerbiával megbízott képviselői is, hogy októberben –, ami vészesen közeleg –, milyen megoldásokat tesznek le az asztalra.
Nyilvánvaló, hogy a közszférában (sem) nem lenne szabad az embereket szociális programok és végkielégítés nélkül az utcára küldeni. Ugyanakkor, például a végkielégítések esetében eddig is volt már rá példa, hogy az egyszerű ember számára érthetetlen megoldások születtek. Erre az egyik példa az, amikor olyan személyek vettek fel jelentős összegű végkielégítéseket, akik rövid időn belül egyébként is nyugdíjba vonulhattak volna. Esetenként pedig a nyugdíjig terjedő időszakra a fizetésük bruttóban is kevesebb lett volna összességében, mint amit végkielégítés gyanánt felvettek. Magyarán, többe került a leves, mint a hús! Arra pedig senki sem adott magyarázatot, hogy miért kellett ilyen kiskapukat, ilyen és ehhez hasonló megoldásokat kitalálni. A válság miatt most a szokásosnál engedékenyebb valutalapot is talán meg lehet majd azzal győzni, hogy errefelé ez a folklór része, mi már hagyományosan így ésszerűsítünk, a költségvetés bevételi oldalát pedig majd azzal fogjuk növelni, ha elrettentő példa gyanánt emlegetnek bennünket, ide jönnek majd ezt megnézni a külföldi egyetemisták és szakosításon részt vevő szakemberek, hogyan nem kell csinálni, akiktől majd ezért tandíjat fizettetünk?
Társadalmunk egy másik nagy, az említett dolgokkal szorosan összefüggő problémája, hogy valóban elöregedőben vagyunk. Amíg a múlt század 80-as éveiben még 3,6 foglalkoztatott jutott egy nyugdíjasra, addig ma már lassan közeledünk azon arányszám felé, melynek alapján egy hivatalosan foglalkoztatottnak kell egy nyugdíjast eltartania. Mivel közismert, hogy az egykori nyugdíjalapokat a 90-es években az akkori rendszer, hogy ne használjunk erősebb kifejezést, felélte, a havi ellátmányokra szánt összeget a költségvetésből kell hónapról-hónapra pótolni. Bizonyos adatok szerint mintegy 40%-ban. Próbalufiként máris különféle megoldásokat szellőztettek meg, mint például a nyugdíjkorhatár emelése, valamit, hogy a nők nyugdíjkorhatárát is kiegyenlítik a férfiakéval. Amennyiben a közszférában tervezett ésszerűsítéseket is olyan módon tervezik, hogy idő előtt nyugdíjaznak majd egyeseket, az ismét csak a nyugdíjasok számának növekedését eredményezi. Megint úgy tűnik sajnos, hogy csak rossz, és még rosszabb megoldások közül lehet majd választani. Lehet, hogy Szerbia –, megint csak kuriózumként –, néhány év múlva majd olyan idegenforgalmi látványosság lesz, ahol hajnalban hajlott korú férfiak és nők gamós botokkal és mankókkal a munkahelyükre igyekeznek, miközben a fiatalok a munkaerő-piaci esélytelenségük miatt már iskolába se fognak járni, hiszen bármit tanulnak, úgyse kapnak munkát. Közben arra senki sem gondol, hogy a megoldásokat az elengedhetetlen (valódi) ésszerűsítések mellett a szürke és feketegazdaság teljes kifehérítésében lehetne keresni, és találni is. Azt, hogy ma Szerbiában legkevesebb félmillió, de lehet, hogy több mint egymillió polgártársunk félig, vagy teljesen feketén dolgozik, úgy tűnik nem ildomos emlegetni, hiszen talán ez is része a „néphagyományoknak”, illetve, a válság ürügyén illik elnézőbbnek lenni. Aztán az elkövetkező generációk előtt lehet majd vállat felhúzni és kezeket széttárni, hogy ezt: „elnéztük”!
Lehet, hogy Szerbia –, megint csak kuriózumként –, néhány év múlva majd olyan idegenforgalmi látványosság lesz, ahol hajnalban hajlott korú férfiak és nők gamós botokkal és mankókkal a munkahelyükre igyekeznek, miközben a fiatalok a munkaerő-piaci esélytelenségük miatt már iskolába se fognak járni, hiszen bármit tanulnak, úgyse kapnak munkát.
