Körülbelül mára már az átlagember is tisztában van azzal, mi okozta a globális pénzügyi, majd az ezt követő gazdasági válságot. Ugyanakkor továbbra is felmerül a gyanú árnyéka, hogy a háttérben esetleg mégiscsak valamiféle összeesküvés húzódik meg, tehát, hogy valakik a válságot kirobbantották, illetve hagyták kirobbanni, hiszen a fennálló folyamatok és irányzatok úgysem lettek volna tartósan fenntarthatóak.
Az információ pedig pénzt jelenthet, sok pénzt. Bizonyos, hogy lesznek majd olyanok, akik profitálnak is belőle. Annak a ténynek, hogy Szerbiát ilyen „fejlettségi” szinten érte el a válság szele, vannak előnyei, de hátrányai is. A bankrendszer viszonylagos stabilitása mindenképpen megmutatkozott. Többször is elhangzott már, hogy amennyiben nem lett volna az ország pénzügyi rendszere olyan amilyen, sokkal komolyabb következményei lettek volna a válság begyűrűzésének.
A válság kitörése előtt az ország fejlesztési stratégiájának egyik alappillére az volt, hogy ide kell vonzani a külföldi befektetőket, a külföldi tőkét, amely majd munkahelyeket teremt, ezzel lehetővé teszi a külföldi piacok meghódítását, ugyanakkor a hazai vásárlóerő is folyamatosan nőni fog, így hosszú távon növekedési pályára lehet állítani az ország gazdaságát. Lehet vitatkozni a stratégia helyességén, lehet okulni a környező országok sok esetben keserű tapasztalatain, ugyanakkor a jelenlegi helyzetben felül kell vizsgálni az eredeti elképzeléseket. Valamit viszont tenni is kell, nemcsak vizsgálódni, hiszen, ha hagyjuk a dolgokat, hogy maguktól történjenek meg, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy a dolgok önmaguktól jó irányba haladnak, noha vannak ilyen vélemények és hozzáállások is. Az államapparátus leépítése, a közszférában tervezett racionalizáció egyelőre úgy tűnik, csak azért vált napi témává, mert a Nemzetközi Valutaalap a készenléti hitelek folyósítását ilyen feltételekhez köti. Némelyek nyilatkozatai alapján már-már az lehetne a benyomásunk, hogy lényegében minden rendben, nálunk minden jól és hatékonyan működne, valamiféle reformokra csak az miatt lesz majd szükség, mert valutaalap ezt szeretné. Megszülettek az első számítások, kalkulációk is, melyek alapján jóformán semmit nem lehet megtakarítani a 10-14 ezer állami alkalmazott elbocsátásával, hiszen számukra a végkielégítések, nyugdíjak, átképzési programok és egyéb juttatások többe kerülnek majd, mint amit a dolgon meg lehet spórolni. Egy dolog egészen bizonyos, a közszférát meg kell reformálni, az állami adminisztrációt csökkenteni kell, az oktatásügyhöz és az egészségügyhöz is hozzá kell nyúlni. Nem mindegy azonban, hogy ki, hogyan és miért teszi majd. Bizony egy nagyon összetett folyamat elébe nézünk, mellyel kapcsolatban illene optimista hangnemben írni. A megnyilvánulások, és a készülő tervek alapján azonban fennáll annak a veszélye, hogy felemás, vagy esetleg rossz megoldás születik, olyan, ami évekig nehezíti majd az itt élők sorsát, ugyanakkor végül mégis, hogy orvosi hasonlattal éljünk, amputálni kell a beteg végtagot, addig viszont sok szenvedést okoz, esetleg a kór egyéb helyekre is átterjedhet. Kicsit hasonlít ez arra a helyzetre, amikor a szegény ember, hogy spóroljon, eldöntötte, levágja macskája farkát, így amikor beengedi, hamarabb beér és kevesebb meleg szökik ki az ajtón. Mivel azonban kíméletes akart lenni a macskához, nem vágta le egyből az egész farkát, hanem csak fokozatosan, centiméterenként. Némi iróniával a mostani helyzet is erre hasonlít.
Kérdés, hogy mi történt volna, ha nem következik be a válság. Ez az, amit sosem tudunk már meg. Feltehetően tovább folytatódott volna a közszféra indokolatlan felduzzasztása, a külföldi beruházásoknak, a barna-, és zöldmezős beruházásoknak köszönhetően pedig talán további növekedésre és némi életszínvona-emelkedésre számíthattunk volna. Túl sokáig akkor sem tarthatott volna az afféle „aranykor”, hiszen a szerkezeti aránytalanságok és az egyéb rendszerbeli visszásságok előbb-utóbb mindenképpen kiütköztek volna. A magánosításból eredő bevételek a válság kirobbanása nélkül is előbb-utóbb megszűntek volna, hiszen nincs az az örökség, amit végül ne lehetne elmulatni. Már most, amikor van még mit magánosítani, leszögezhető, hogy a magánosításból eredő bevételek nagy részét eddig nem olyan célokra fordították, amiből esetleg a jövőben profitálni lehetne. Ami talán még szomorúbb, az pedig a sok sikertelen magánosítás ténye.
Sok megoldás és lehetőség kínálkozik, sokféle módszer, de valamennyi fájdalmas, egyik többé, másik kevésbe. Valóban nem könnyű megtalálni a legracionálisabb megoldást. Tény azonban, hogy szakmai kritériumok alapján megállapítható, hogy melyik lenne az. Meg kell állapítani, és törekedni kell, hogy a lehetőségekhez mérten az elméleti optimálishoz legközelebb álló verzió valósuljon meg. Mindeközben arra kell ügyelni, hogy a belső kereslet jelentős visszaesését elkerüljük, a még működő gazdaságra ne rójunk ki nagyobb terheket. El kell azt is kerülni, hogy a most még csak a közepesen eladósodottak kategóriájába tartozó ország valamiféle adósságspirálba keveredjen. A fekete- és szürkegazdaságot pedig mielőbb hatékonyan ki kell fehéríteni, hiszen ott vannak az aranytartalékok, ugyanakkor a rossz példával (még jobban) megfertőzik a társadalom minden rétegét.
Természetesen az egész reformfolyamat rendkívüli buktatókat rejt magában. A hazai viszonyokat ismerve, valamint látva a reakciókat és a megnyilvánulásokat, reális esélye van annak, hogy az egész közszféra a politikai csatározások színhelyévé válhat. Félő, hogy a politikai elvek és hovatartozás válhat (továbbra is) elsődleges kritériummá, a szakmai teljesítmény pedig háttérbe szorul majd, esetleg, ami szintén valószínű, további kontraszelekció is kialakulhat.
Megszülettek az első számítások, kalkulációk is, melyek alapján jóformán semmit nem lehet megtakarítani a 10-14 ezer állami alkalmazott elbocsátásával, hiszen számukra a végkielégítések, nyugdíjak, átképzési programok és egyéb juttatások többe kerülnek majd, mint amit a dolgon meg lehet spórolni. |
