Hatalmas változásokon ment keresztül társadalmunk az elmúlt mintegy két évtized alatt. A gazdasági folyamatok alakulását döntően a politikai belharcok befolyásolták. A 80-as évek végén a még viszonylag jól működő, a piacgazdaság elemeivel is rendelkező, de a szocialista állami tulajdonon alapuló berendezkedés, a kelet-európai államok közül az egyik legjobb startpozíciót biztosította volna országunk számára az európai integrációk szempontjából.
Aztán a 90-es évek politikai történései, a nemzeti indulatok fellángolása, a belviszályok nyomán Szerbiával szemben bevezetett büntető intézkedések eredményeként bekövetkezett a jelentős gazdasági visszaesés. Lényegében a miloševići korszak végétől beszélhetünk csak rendszerváltásról, habár volt olyan időszaka a '90-es éveknek, amikor, legalábbis papíron, szinte mindenki vállalkozó lett, céget alapított, hiszen a nagy infláció korszakában azt szinte ingyen megtehette.
Az előző rendszer bukása után, ebben a században indult be teljes gőzzel a magánosítás, melyhez hatalmas reményeket fűzött az akkori vezetőség, és ígéreteik nyomán a lakosság döntő többsége is. Annak idején gyakran hangoztatták, még előnyünk is származhat abból, hogy a környező országokhoz képest késésben vagyunk. Így okulni tudunk mások hibáiból, és lehetőségünk nyílik majd egy majdnem tökéletes modell kidolgozására, mondták egykoron.
Aztán jött a magánosítás, ami, mint mára már kiderült, többnyire sikertelennek mondható. Az állami, valamint ahogyan egykor (csak) nálunk nevezték, társadalmi tulajdonban lévő cégek privatizációjából befolyt összegeknek köszönhetően sikerült fenntartani a költségvetési stabilitást, folyamatos gazdasági növekedést produkálni. Köszönhetően mindezt még a külföldi beruházásoknak is, illetve annak, hogy globális szinten is viszonylag jól mentek a dolgok. A század elején ugyanis a gazdasági folyamatoknak kedvező, afféle globális monetáris expanzió volt tapasztalható, ami megint csak ismeretes mára már, minek volt köszönhető. Az állam azonban sosem állt jó befektető hírében, ez nemcsak ránk, de globális szinten is érvényes. Bizonyos tehát, hogy a magánosításból eredő bevételeket sokkal okosabban is el lehetett volna költeni, de elment a „vonat”! Mára már szinte csak a néhány legnagyobb állami vállalatot nem magánosították, valamint továbbra is vita tárgyát képezi, hogy a közszféra mely szegmentumait kellene, vagy lehetne még bevonni.
A napjainkban is zajló, sőt továbbra is egyre erőteljesebb globalizációs folyamatok eredményeként az üzleti vállalkozások, cégek új területekre terjesztik ki tevékenységüket. A földrajzi terjeszkedésen túl társadalmi értelemben véve is új területeket céloznak meg. Célpontjukká váltak az olyan területek is, ahol nem biztos, hogy a piaci törvényszerűségek alakulása jó irányban befolyásolja a dolgok alakulását. Ilyen területek elsősorban, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a távközlés és tömegközlekedés, a környezetvédelem és számos más olyan területet, melyet már hagyományosan a közszolgálat és a közszféra részének tekintünk. A folyamatot erősíti, hogy nemcsak a hazai és külföldi cégek szeretnének a közszférában érvényesülni, de a nagy nemzetközi befolyással bíró gazdasági szervezetek is támogatják őket ebben. Ilyenek a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Unió, a Kereskedelmi Világszervezet stb. Az, ami Szerbiában a közeljövőben történni fog, részben az említett nemzetközi szervezetek ajánlására és esetenként nyomására történik majd, legalább is a helyzet mostani állása szerint úgy tűnik.
A gazdasági válság megtette a magáét a folyamat felgyorsítását illetően. Máris vannak érezhető és érzékelhető jelek, az elkövetkezőkben pedig még inkább lesznek. A közeljövőben a helyi fejlesztésének elmaradásával, az erőforrások eláramlásával, a kistelepülési közszolgáltatások beszűkülésével, az iskolák leépítésével, egészségügyi rendelők bezárásával kell számolni. Ez tény, még ha erről politikusaink, népszerűségüket féltve, nem beszélnek sokat, akkor is.
A közszolgáltatások leépítése, majd fokozatos piacosítása úgy tűnik, elengedhetetlen feltételévé válik annak, hogy pl. a Nemzetközi Valutaalap további hitelekkel segítse országunkat.
Bizonyos esetekben a piac bevonása valóban komoly előnyökkel is járhat. A mostani fejlettségi szinten ugyanis a távközlésben például feltehetően több pozitív, mint negatív következménnyel lehet számolni. Ugyanakkor a nyomott árak miatt lehet, hogy mégiscsak érdemes jobb időkre várni. Más esetekben viszont a piac igazságos, hosszú távon fenntartható és hatékony működésének feltételei eleve nem adottak. Sőt, félő, hogy a magánosítás újabb komoly gondok forrása lehet majd. A fejlettebb világ tapasztalatai is ezt mutatják. Nagy-Britanniában például a vasút privatizációját követő drasztikus leépítések nyomán az ágazat komoly szakemberhiánnyal küszködik. A dolgozók túlterheltek, de nem csak a munkakörülmények romlottak. A privatizációt követő négy hatalmas, több tíz ember életét követelő vasúti katasztrófa is felhívja a problémákra a figyelmet. Pedig a privatizációtól nemcsak a szolgáltatás színvonalának emelkedését várták, hanem a finanszírozási helyzet javulását is. Ma viszont már a legtöbb szakértő rámutat arra, hogy a magánosítást követően a brit vasútnak juttatott állami támogatások értéke is megduplázódott. Ami egy az egyben keresztülhúzta a közgazdászok azon számításait, hogy mennyit meg lehet majd takarítani. Egy másik szélsőséges példa, amikor Dél-Afrikában a vízművek privatizációjának eredménye az ország történelmének legsúlyosabb kolerajárványának kitörése lett 2000-ben. A közfelháborodást követően az esetet kivizsgáló kormányzati biztos beismerte, a vízművek privatizációja, a piaci alapú költségszámításra való áttérés, és ennek eredményeként a lakosság körében alkalmazott tömeges és egymást követő vízelzárások közvetlenül hozzájárultak a járvány kitöréséhez és jelentős elterjedéséhez. Ezen példák a piac kudarcának társadalmi szempontból szélsőséges esetei csupán. Viszont a kevésbé szélsőséges, a felemás sikerű esetek is sokszor elgondolkodtatóak lehetnek.
Nem lehetnek illúzióink azzal kapcsolatban, miért vásárol meg valaki egy, a közszolgáltatás területén működő céget. A befektető szeretné mielőbb visszakapni a befektetett pénzét, továbbá nyereséget, profitot is realizálni akar. Lényegében nem is hibáztatható ezért a hozzáállásért. De hogyan törekszik majd célja elérésére. Vagy az árak emelésével, amit természetesen vagy a fogyasztó, vagy az állam fog megfizetni, vagy pedig a szolgáltatás színvonalának a csökkentésével, ami viszont főként a hátrányosabb helyzetű, alacsony fizetőképességű rétegeket sújtja majd, újabb szociális gondokat generálva.
Le kell szögezni tehát, hogy a közszolgálati vállalatok olyan speciális piacot jelentenek, ahol a piaci logika csak korlátozottan juthat érvényre. A vállalati szintű hatékonyság természetesen növelhető, de csak bizonyos határig. Fennáll a veszélye viszont, hogy a befektető a takarékossági elvek mentén végül elhanyagolja a rábízott infrastruktúrát. Ha tehát a közszférában, a közeljövőben bizonyos területeken a piacosítás folyamata elkezdődik, előtte ismernünk és elemeznünk kellene az ehhez kötődő problémákat is. Figyelembe kell venni az összes lehetséges pozitív és negatív következményt, mielőtt (megint) elhamarkodott, vagy elsősorban politikai elvektől vezérelt döntések születnének.
