Ahhoz, hogy a világ elérje a mai fejlettségi szintet, valamint, hogy éppen ebben az irányban fejlődött a világ egésze, ahhoz mindenképpen hozzájárult az összes eddig élt ember viselkedése és magatartása. A legtöbb elődünké persze annyira elhanyagolható mértékben, hogy az a nullával egyenlő, de ez csak matematikailag érvényes. Ugyanakkor a sok kicsi sokra megy elv, valamint a még talán az állati ősöktől örökölt úgynevezett „csordaszellem” jelentős szerepet játszott abban, hogy milyen világban élünk.
Az emberek magatartását feltehetően mindig is elsősorban az befolyásolta, hogy jobban és könnyebben, boldogabban szerettek volna élni. A mostani világválság sem lehet független az emberek belső boldogságigényétől. A globalizált világ társadalmaiban egy új, kollektív boldogságszükséglet alakult ki az elmúlt évtizedek során.
A boldogság, az öröm, a fogyasztói hedonizmus állandó éhsége talán egy hosszú távú változás előjele is lehet az emberi társadalmak történetében. Bizonyos szempontból azonban zsákutcába is kerülhettünk, hiszen a világűr kolonizációja szemmel láthatóan nem fog olyan ütemben zajlani, ahogyan azt negyven évvel ezelőtt, az első állítólagos Holdra szállás idején gondolhatták az emberek. A Föld energia- és nyersanyagforrásai pedig végesek, ezért a fogyasztói társadalom jórészt mesterségesen generált igényeit már csak korlátolt ideig tudja fedezni. Az emberi tevékenység következtében kialakult környezetszennyezés, és annak következményei gátakat szabnak a hagyományos értelemben vett gazdasági növekedésnek.
A válság is csak egyik elengedhetetlen következménye egy tömeges emberi magatartásformának. A fedezetlennek számító hiteleknek is meg kellett, hogy legyen a maguk keresleti oldala. Az, hogy a bankok viszonylag könnyen jóváhagytak hiteleket, nem lett volna elég. Mindig kettőn áll a vásár. Nagy igazság rejlik ebben a régi mondásban. A válsághoz vezető hitelexpanziót a mai korra tipikusan sajátos fogyasztói magatartás táplálta. Ehhez a folyamathoz a világ különböző pontjain az egymást váltogató kormányoknak a boldogságigényre érzékeny, populista módon osztogató politikája is nagyban hozzájárult.
Mint ismeretes például, Bhután, a kis himalájai királyság, egy olyan ország, ahol az alkotmány is azt írja elő, hogy a kormányprogramokat nem a gazdasági eredmény, hanem az általuk generált boldogság alapján kell megítélni. A bhutáni miniszterelnök szerint a világ bajait a mértéktelen emberi mohóság okozza, ezért az eredmények értékeléséhez másfajta mérésekre van szükség. Náluk ezért a GDP helyett a GNH (Gross National Happiness) a kormányzati siker megfelelő mértékegysége. Bonyolult rendszert dolgoztak ki, amely négy pillért, kilenc területet és 72 indikátort tartalmaz. A boldog társadalom négy pillére a gazdaság, kultúra, környezet és a jó kormányzás. A kilenc terület pedig a pszichológiai jólét, ökológia, egészség, oktatás, kultúra, életszínvonal, az idő kihasználása, a közösség vitalitása és a jó kormányzás. Ezek mindegyikére külön indexet dolgoztak ki. Mindezt a 72 indikátor révén mérik, például a lelki jólétet az ima és a meditáció gyakoriságával, az önzés, irigység, nyugalom, együttérzés, nagylelkűség, frusztráció és az öngyilkossági gondolatok gyakoriságával írják körül. Mérik azt is, hogyan tölti az egyén a napot, mennyi ideje jut a családjára, a munkájára és a hobbijára. Mindezt matematikai egyenletekbe foglalják. Kétévente országos kérdőív alapján magukat az indikátorokat is újraértékelik. A sajátos boldogságmérce a bhutáni vezetés szerint arra is szolgál, hogy az ország megőrizze identitását és kultúráját a külvilág betörésétől.
Azt hihetné az ember, hogy a feltehetően a buddhista életfilozófia alapjain nyugvó elképzelést a világ más részein megmosolyogják. A közelmúltban azonban Európában is napvilágot láttak hasonló elképzelések. A bruttó hazai össztermék, a GDP alakulását középpontba állító szemlélet helyett az életminőséget jobban figyelembe vevő új gazdaságstatisztikai módszertan kidolgozását jelentette be néhány héttel ezelőtt a francia államfő. Párizsban ezzel egyidejűleg be is mutatták azt a tanulmányt, amelyet a kormány megbízásából készített el a Nobel-díjas Joseph Stiglitz vezette kutatócsoport. Az Európai Bizottság ugyancsak a közelmúltban vetette fel a mérőszámok egyéb, például környezetvédelmi szempontok alapján történő kiegészítését, az ENSZ pedig már 1993 óta összeállít olyan világrangsort, amelynek mutatója, a HDI, mely a várható élettartam, az oktatás és az életszínvonal alapján értékeli az egyes országokat. Stiglitz a jelentés közzétételét megelőző írásában jelezte, hogy a GDP-mutató mindenhatóságán alapuló felfogás felülvizsgálatát sürgeti. A bruttó hazai össztermék mérőszámát arra kezdték el használni, hogy a társadalmi jólétet jellemezzék vele. A gazdaság és a társadalom struktúrájában bekövetkezett változások azonban egyértelművé tették, hogy a GDP önmagában alkalmatlan erre, állapította meg.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) is üdvözölte a francia kezdeményezést. Nem csupán a gazdasági erőforrások számítanak egy ember életében – fogalmazott a szervezet főtitkára, aki szerint is az eddigieknél jobb mérési módszerekre van szükség, hogy többet lehessen megtudni a polgárok elégedettségéről.
A fentebb megfogalmazott elvárásoknak némileg megfelelő HDI indexet tehát az ENSZ immár tizenhat éve alkalmazza. Minden esztendőben közzéteszi a humánfejlettség alapján összeállított világranglistáját. A 2008-as mutatókból kiderül, sok esetben valóban komoly eltérés mutatkozik attól függően, hogy az illető országot az egy főre eső GDP vagy az életminőség színvonala alapján kívánjuk-e rangsorolni. A számok tanúsága szerint egyébként a feltörekvő gazdaságoknál tapasztalható a legnagyobb lemaradás ezen a téren. A GDP-statisztikák alapján elért helyezésük a leggyakrabban nem áll egyenes arányban az életminőség továbbra is alacsony szintjével. A gazdasági statisztikák ilyen szempontból történő kiegészítésére azonban csak legkorábban, 2010-ben kerülhet sor. A tervezett változtatások alapján az uniós statisztikák a jövőben a szén-dioxid-kibocsátás alakulását, illetve a növekedés fenntarthatóságát is figyelembe vennék a gazdasági helyzet értékelésekor.
A közelmúltban még uralkodó két világrend, a szocializmus és a kapitalizmus is egyaránt az emberi boldogságot az anyagi jóléttel próbálta elérni. Ebből a szempontból lehet, hogy egyaránt kudarcra ítéltetett mindkét rendszer. Mindkét társadalmi rend az emberi szükségletek megtervezését tűzi ki célul. Míg a szocializmus az államon, a kapitalizmus a vállalatokon keresztül teszi ezt. Mindkét rendszer figyelmen kívül hagyta azonban a gazdaság terjeszkedését behatároló természeti és társadalmi környezet meglétét. A hidegháború gazdasági versenye is szerepet játszott abban, hogy az egymástól elzárt rendszerek nem a tényleges jólétben, hanem a sokkal egyszerűbben mérhető gazdasági kibocsátásban mérték össze képességeiket. A hidegháború azonban véget ért, a globális világgazdaság pedig elmosta a szocializmus és a kapitalizmus között a határokat. Ennek ékes példája Kína, ahol a kommunista diktatúra kapitalista elemekkel történő vegyítése évtizedeken át tartó, magas GDP-növekedést eredményezett. Ugyanakkor a gombamód szaporodó ipari létesítmények soha nem látott környezetpusztítást vittek véghez.
Felmerül a kérdés, vajon valóban attól lesz boldogabb a ma embere, ha mind több, sok esetben már nem is valós és reális szükségletét ki tudja elégíteni. Ugyanakkor, hogy kinek mire van szüksége, az már értékrend kérdése is. Értékrendé, mely mára teljesen átalakult, illetve továbbra is átalakulóban van. Az értékrend alakulását pedig a közgazdaságtan, főleg a vizsgálódó módszerrel, a legkevésbé sem tudja befolyásolni. Maguknak, a változásoknak viszont az emberi fejekben kell létrejönniük. Lényegében tehát mindannyiunkon múlik lesz-e, és milyen lesz a szép új világ!
