Több szempontból is specifikus terület a közgazdaságtan. Egyik jellemzője, hogy művelői számára nemigen adódik lehetőség alkotni, a szó hagyományos értelmében. Művelőinek tevékenysége többnyire sajnos a vizsgálódásra és a már meglévő, kialakult helyzetek és folyamatok magyarázatára korlátozódik. Az eseményeket viszont kevésbé tudják befolyásolni, hiszen a politika, és főleg a tőke érdekei mindig erősebbek.
A közgazdászok általában csak a politikusok tanácsadói lehetnek, ami megint egy visszás helyzetet eredményez. Valahogy egyszerűen úgy lehetne ezt szemléltetni, ha hasonlattal kellene élni, hogy a hozzáértők megterveznek egy szinte minden szempontból tökéletes személygépkocsit, melyet aztán a hozzá nem értők a saját önös érdekeiket szem előtt tartva kisezer módon megváltoztatnak, miután maga a jármű már egyáltalán nem hasonlít az eredetire. Talán ezért nem sikerült még egy olyan általános gazdasági modellt találni, mely az emberi civilizáció mai fejlettségi szintjén tartós és fenntartható fejlődést biztosítana, ugyanakkor emberi körülményeket is a Föld egész lakosságának.
A XXI. század elején a szakma egyik legjelesebb képviselője sokak egyöntetű véleménye szerint Joseph E. Stiglitz, amerikai közgazdász. Indiában született 1943-ban. Közgazdasági tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, tudományos munkáját a Yale Egyetemen kezdte. Már 1979-ben a John Bates Clark-díjjal tüntették ki. Ilyen kitüntetést kétévenként ítél oda az Amerikai Közgazdasági Szövetség olyan 40 év alatti közgazdászoknak, akik a legjelentősebb eredményeket érik el. 2001-ben megkapta a közgazdasági Nobel-emlékdíjat George Akerloffal és Michael Spence-szel együtt. Mindhárom kutatót az aszimmetrikus piaci információk kutatásáért díjazták.
Stiglitzről tudni kell még, hogy korábban a Világbank alelnöke, vezető közgazdásza volt. Egyik alkalommal ellenőrizte, milyen sorsra jutott az a segély, amelyet egy afrikai állam szegényeinek utaltak ki. Megállapította, a pénz négyötödét az ügy lebonyolításával megbízott multinacionális cég tulajdonította el, egyötödét pedig a helyi vezetők vágták zsebre. Egyéb hasonló tapasztalatok miatt, elhagyta a Világbankot, és megírta első elemző könyvét. Ennek magyar fordítása is megjelent 2003-ban: J. E. Stiglitz: A globalizáció és visszásságai címmel. Lényegében, már életútja alapján a globális gazdasági folyamatok egyik legjobb ismerője lehet, ugyanakkor szókimondó, kritikus magatartása tette, illetve teszi mind népszerűbbé világszerte. Ezért is illették a címben jelölt elnevezéssel, ami igen találó.
A válság kialakulásának egyik fő oka Stiglitz véleménye szerint (is) a hiányzó felügyelet volt. Az amerikai szabályozó hatóságok annyira meg voltak győződve arról, hogy a piac mindent helyre rak, hogy meg sem fordult a fejükben a beavatkozás gondolata. Arra a felvetésre, hogy lehet az, hogy a Wall Street-i felelősök sem voltak a veszély tudatában, Stiglitz azt írta: mások pénzével játszanak, hogyan lehetne érzékük a kockázatokhoz. Korábban már azt is kifejtette, hogy a válság nem meglepetésszerűen következett be, a bankvezetők egyszerűen csak nem voltak hajlandók tudomásul venni és beszélni róla, eltitkolták a fenyegető jeleket. Stiglitz már a kilencvenes években figyelmeztetett a lakástulajdonosoknak nyújtott rossz hitelek veszélyes következményeire, de az akkori pénzügyminiszter nem akart hallgatni rá. Alan Greenspannek az amerikai jegybank élére történt kinevezése is azt a jelzést sugározta, hogy a piac szabályozása nem kívánatos – emlékezett vissza nemrégi nyilatkozatában Stiglitz. Úgy vélekedett, hogy a pénzpiacon egyfajta sebességkorlátozást kellene bevezetni, létre kell hozni egy állami felügyelő bizottságot, amely ellenőrizné a piacon forgalmazott termékeket. Nem véletlen tehát, hogy könyvét a következőkkel zárja: „A piacgazdaság kritikusai szerint az Amerikát, és kisebb mértékben Európát is megrengető botrányok, amelyek egy részét leírtam e könyvben, megerősítették a globalizációval kapcsolatos kétségeket. Ha az üzleti világ irányítja a globalizációt, és az üzleti világ annyira korrupt, amennyire annak látszik, akkor szükségünk van valami másra is. A piac támogatói ezzel szemben az általa – és nemcsak a fejlett ipari gazdaságokban élő kevesek számára – hozott fellendülést emelik ki. Szeretnék eloszlatni azt a felfogást, hogy a kapitalizmus válsága a fejlődés rendellenességére utal; szerintük ez csak egy kis zörrenés az egyébként szabályosan működő gépezetben”. A könyv utolsó sorai is sokatmondóak: „A globalizáció hatással van a világ különböző részein formálódó társadalmakra. És pontosan azért erősödtek fel annyira a globalizációval kapcsolatos érzelmek, mert a világ más részein élők tisztában vannak azzal, hogy olyan politikát erőltettünk, amely külföldön növelte az egyenlőtlenségeket, és tradicionális intézményeket ásott alá. Létezik alternatív jövőkép, amely a társadalmi igazságosságon, az állam és a piac kiegyensúlyozott szerepén alakul. Ezért a jövőképért kellene küzdenünk”.
Az utóbbi harminc évben Mexikótól Brazílián át Malajziáig kialakult válságok a Nobel-díjas kutató véleménye szerint nagyjából a mostanihoz hasonló szerkezetűek voltak. Jellemző volt rájuk, hogy a bankok rosszul mérték fel a kockázatokat. A helytelen hitelezési gyakorlat következtében végül maguk is nagy bajba kerültek és magukkal rántották a gazdaságot. A kormányok közbeléptek, megmentették a pénzügyi szektort, ami azonban még inkább ösztönözte a fenntartható gyarapodás helyett a rövid távú profitra törekedő viselkedést. A hatékony felügyelet nélkül és mind kevesebb korlátozással működő bankszektor időközben hatalmasra duzzadt, és a legtöbb helyen rátelepedett a politikai-állami szférára.
Az amerikai gazdaság kilátásairól szólva Stiglitz kifejtette, hogy a mély válság után hosszan tartó pangás következhet. A növekedés nem lesz elég erőteljes ahhoz, hogy új munkahelyek jöjjenek létre nagy számban, így aztán technikailag ugyan elhagyja a recessziót Amerika, de felüti a fejét az úgynevezett „japán betegség" – véli, utalva a távol-keleti ország gazdaságára, amelyet évtizedek óta nem sikerül tartós növekedési pályára állítani.
Jelentős Stiglitznek az a nyilatkozata is, mely ugyancsak a válság kitörése után hangzott el: „Tudom, hogy a következő szavaim miatt sokan elítélnek, de szerintem Venezuelában, Bolíviában, Malajziában a kormányok jó cél, az országaikban termelt vagyon igazságos elosztása érdekében politizálnak. A népbe invesztálnak, a tömegek élet- és tudati színvonalát emelik, ergo: a jövőt építik. Az Egyesült Államokban viszont a Wall Street az úr. Ellenáll minden olyan újításnak, amelyben saját profitkilátásai korlátozását sejti”.
A Nobel-díjas közgazdász elmélkedéseiből kiragadott gondolatok után lehet, hogy nem is hangzik annyira mulatságosnak a kérdés: mi itt Szerbiában, mit szeretnénk jobban, Amerikát vagy Venezuelát?
