Az emberi elmével és értelemmel ismert és felfogható világban, beleértve még a világűrt is, mindenütt ciklikus, lényegében ismétlődő, de hosszú távon lépcsőzetes ugrásokat, változásokat eredményező jelenségek tapasztalhatóak. A gazdasági ciklusok és az ezek nyomán időnként kialakuló válságok az emberi társadalom működésének természetes jelenségei, – ezt már sokan megállapították. A kapitalista termelési viszonyok hoztak akkora előrelépést a termelő erők fejlődésében, hogy a gazdasági kapcsolatok földrajzi kiterjedése nyomán globális gazdaságról lehet beszélni. A ciklikusan ismétlődő válságok onnantól kezdve lettek világméretűek.
Az első komolyabb világgazdasági válság még 1847-ben zajlott, sok szempontból megalapozva 1848 forradalmait. A legmélyebb globális világválságok egyben korszakhatárok, korszakváltó időszakok voltak a kapitalizmus történetében. Egy-egy komolyabb, átfogó válság a tapasztalatok alapján azt jelenti, hogy a kapitalizmus már nem tud sikeresen működni a régi alapokon, ezért meg kell újítani működési módját. Ilyen, korszakváltó válság zajlott 1873-tól, amelynek során a tőkekoncentráció felgyorsult és kialakult a gazdasági-pénzügyi monopóliumok által vezérelt kapitalizmus. Az 1929-33-as nagy válság szentesítette az állami beavatkozást, melynek előképei azonban lényegében már az I. világháború hadigazdálkodásában fellelhetőek voltak. A transznacionális vállalatok által vezérelt neoliberális kapitalizmus kialakulása az 1974-es válsággal vette kezdetét. A korszakváltó válságok többé-kevésbé egy-egy ipari forradalomhoz kötődnek. Az 1847-es válságot a gőzgépek alkalmazása előzte meg, majd a közlekedési eszközök gyors fejlesztése és a vasútépítés követte. Az 1870-es évektől a fizika, az elektromosság és a kémia új eredményei alapján a tömegtermelés indult meg, amely szükségszerűvé tette a nagy termelő egységek, a monopóliumok alakjában a tőke centralizálását. Az 1929-33-as nagy válságot a szalagszerű termeléssel is összefüggő túltermelés előzte meg, melyből a kilábalás közmunkák bevezetésével és részben az új háborút előkészítő hadiipari fellendülés segítségével valósult meg. Az 1974 után a kilábalás és maga a mai értelemben vett és oly sokat emlegetett, gyakran kritizált, globalizáció a mikroelektronikái és telekommunikációs forradalom, valamint a szállítási forradalom révén vált lehetővé.
A gazdasági konjunktúraciklusok jellemzően 7–10 évenként ismétlődnek. A kapitalizmus fejlődéstörténete során a válságok természete megmaradt, de alapvető természetük gyakran módosult. Előfordult, hogy a fejlett országok nem egyszerre kerültek depresszióba, így egymást akarva – akaratlanul ki tudták segíteni. Az állami beavatkozáson alapuló keynesi anticiklikus gazdaságpolitika a ciklusok szélsőségeit lényegesen csökkentette a II. világháború után. A konjunktúrahullámzások viszont újra gyakorivá váltak a hatvanas-hetvenes években. Régen a gyarmati rendszer, ma pedig a modern gazdasági függőség, valamint az adósságprobléma lehetővé tette a válságjelenségek áthárítását, szétterítését a közepesen fejlett és a fejlődő országok gazdaságaira.
A kapitalista centrum, a félperiféria és periféria hierarchiájában az országok, térségek termelési ciklusai bonyolult összefüggésben globális ciklussá egyesültek. A lokális válságkezelő programok eredményeképpen és más „torzulások” jóvoltából mára ez oda vezetett, hogy a korábbi korszakoknál lényegesen nagyobb felesleges termelő kapacitások alakultak ki. Az autóiparban már hagyományosan, az ezredforduló után az acéliparban, az építőanyag-iparban a globális kapacitások 1/3-a kihasználatlan volt. Hasonló a helyzet az elektronikai iparban, ahol már a század elején eltűntek kapacitások az informatikai buborék kipukkadása után. A felesleges kapacitások fenntartását a transznacionális társaságok hatalmas tőkeereje és pénzpiaci bevétele tette lehetővé. A reálgazdasági jövedelmeknek a pénzügyi jövedelmekhez képest előálló elmaradását, a kereslethiányt hitelekkel hidalták át az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban és erőteljesebben. Ennek nyomán a világ bankjaiban és egyéb pénzintézményeiben 2008 közepén 585 billió dollár adósságot halmoztak fel, ami Földünk éves GDP-jének tízszerese!
A globalizáció tehát a korábbiakhoz képest többszörös egyensúlyhiányokat tett lehetővé mind nemzeti, mind globális szinten. A transznacionális kapitalista rendszer, ezekkel a fogásokkal az elmúlt mintegy 30 évben nem oldotta meg, csak maga előtt görgette a problémákat, közben a feszültségek tovább halmozódtak. Az pedig már ismert, hogy minél nagyobbra nőnek egy rendszerben a feszültségek, annál valószínűbb, hogy a belső erők szétfeszítik. A 90-es évek közepétől Soros, Krugman, Stiglitz, Wallerstein és mások, végül már az IMF is figyelmeztetett egy nagy válság veszélyére. A szakértők többsége ma már úgy vélekedik, hogy a jelenlegi válság nem csupán hitelpiaci és nem csupán a pénzpiacok általános válsága. A jelenlegi válság túltermelési és profitrealizációs válság is egyben, akárcsak a korábbiak.
Ami a válság várható lefolyását illeti, a korábbi válságok tanulságul szolgálhatnak. Gyors fellendülés feltehetően nem várható. A múltban a súlyosabb globális és regionális válságok négy évig tartottak. Feltehetően ez a mostani is a nyakunkon marad még legalább 3 évig. A fellendülésben a környezetbarát technológiák, a nano-technológia, a géntechnológia, az információs és kommunikációs technológia további fejlődése lehet a támpont és az irányadó.
A tünetek alapján tehát nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy nem csupán pénzügyi, nemcsak túltermelési válságról van szó, hanem a globális kapitalizmus egyfajta korszakváltó válságáról. Csak jósolni, feltételezni lehet, hogy milyen korszak következik most az emberiség történelmében. Az erőviszonyokat figyelembe véve feltehetően egy afféle felpuhított, kevésbé szélsőséges, de globális neoliberális modell következik, melyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat az eddigieknél jobban fogják ellenőrizni, szabályozni. Az állam szerepe erősödni fog a gazdaságszervezésben és gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is jórészt a tiszta neoliberális politikát fogják erőltetni. Jó példa erre a Nemzetközi Valutalap feltételrendszere. Egy felpuhított, kevésbé szélsőséges, de alapjában neoliberális hozzáállás.
Ennek ellenére a jövőben talán szükségszerűen ki kell alakulnia egy erősen szociális, globális szinten is hosszú távon fenntartható modellnek. Ebben a modellben már egyértelműen előtérbe kellene kerülnie az általános foglakoztatásnak, ezzel párhuzamosan környezetünk szigorú védelme, előtérben a zöld technológiák elterjesztésével és meghatározó szerepével. Hogy sikerül-e a közeljövőben túllépni magán a kapitalizmuson is? Nyilvánvaló, hogy a tőke uralma még jó ideig nem ér véget. Eddigi története alatt a kapitalizmus mindig megújult, sorra kilábalt a válságokból. Felettébb izgalmas kérdés, hogy a most esedékes megújulása milyen formában fog megvalósulni.
