A pénzügyi válság, majd az azt követő globális gazdasági visszaesés élesen rávilágított a jelenlegi gazdasági és szociális politikák tökéletlenségeire, hibáira. Széles körű rendszerhibák tárulnak fel napról napra. A világnak mára a források súlyos és alapvető szűkösségével kell szembenéznie, ami az általunk fogyasztott élelmiszerektől kezdve az általunk felhasznált energiáig életünk minden területére hatást gyakorol.
Talán túl borúlátónak hangzik, főleg így ünnepek előtt, de lehet, hogy nem lesz elég időnk a globális éghajlati válság megelőzésére. Azaz lehet, hogy ebben az utolsó pillanatban még időnk is lenne. Viszont a világon ma meglévő hatalmi struktúrák, döntéshozatali és végrehajtás ellenőrzési mechanizmusok nem alkalmasak arra, hogy a gazdasági elvek, a nemzetközi nagytőke által vezérelt folyamatokon változtatni tudjanak, legalább is nem rövid időn belül. Pedig az óra vészesen ketyeg, múlnak a napok, hetek, órák és évek. A koppenhágai klímacsúcs, melyre sokan komoly elvárásokkal tekintettek, megmutatta, hogy a jelenleg a legnagyobb befolyással rendelkező államok még mindig nem tudnak túlnőni azokon az elveken, hogy önös érdekeiket képviseljék, burkoltan vagy nyílt formában.
Az emberiséget elérte egyfajta ökológiai „hitelválság”, ami súlyosabb következményekkel fenyeget, mint a gazdasági, illetve a kettő, mint ahogyan sok minden más, közvetlenül vagy közvetve befolyásolja, gerjeszti egymást. A természeti erőforrások iránti igényeink majdnem egyharmaddal meghaladják azt, amit a Föld fenn tud tartani, meg tud újítani. A világ népességének több mint háromnegyede olyan országokban él, ahol a fogyasztás szintje felülmúlja a környezeti megújulást. Ez „ökológiai adósokká” tesz bennünket, ami azt jelenti, hogy más országok mezőgazdasági földterületeiből, erdeiből, tengereiből és egyéb erőforrásaiból költünk, és túlköltünk, hogy fenntartsuk magunkat. A „természeti tőke” jelenlegi tempóban történő további meggondolatlan fogyasztása veszélybe sodorja a világ jövőjét, egyértelmű gazdasági kihatásokkal, köztük az élelmiszer, víz és energia magas költségével. A média címsorait továbbra is a gazdasági válság alakulása uralja, a világ pedig tovább robog egy ökológiai hitelválságba, ezzel együtt a saját vesztébe.
Az USA és Kína a bolygó legnagyobb hatású országai, együttesen a „globális lábnyom” több mint 40 százalékáért felelősek.
Az ökológiai lábnyom egy erőforrás-menedzselésben és társadalomtervezésben használt érték, ami kifejezi, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. A kifejezés William Rees és Mathis Wackernagel kanadai ökológusoktól származik. Ez az érték kiszámítható egyes emberekre, csoportokra, régiókra, országokra vagy vállalkozásokra is. Az ökológiai lábnyom akkor válik igazán izgalmassá, ha összehasonlítjuk a rendelkezésre álló földterülettel (biológiai kapacitás). Az ökológiai lábnyom és az eltartóképesség különbsége az ökológiai hiány, ami azt jelenti, hogy pazarló életmódunk következményeit máris a jövő nemzedékére hárítjuk. Az ökológiai közgazdaságtan szakirodalma még jó pár további fenntarthatósági mérőszámot is ismer, de egyedül a lábnyom az, amely igazán ismertté vált. Széles körű sikerét mindenekelőtt talán szemléletességének köszönheti: mekkora az a termékeny földterület, amely például egy ember, egy ország vagy a világ által elfogyasztott javak megtermeléséhez, illetve az általuk termelt hulladékok befogadásához szükséges – ezt mutatja meg az ökológiai lábnyom értéke. Az ökológiai lábnyom fogalma gyakorta kerül kritikai kereszttűzbe a szakirodalomban. Bírálják használhatóságát, operativitását, kiszámításának módszereit. A kritikák fényében arra a következtetésre juthatunk, hogy a fogalom talán jobban megállja a helyét metaforaként, mint valódi, komoly, tudományos koncepcióként. Metaforának viszont, ismerjük el, kitűnő.
„Ha a bolygóval szembeni igényeink ugyanilyen tempóban növekednek tovább, a 2030-as évek közepére két bolygó ekvivalensére lenne szükségünk az életmódunk fenntartásához”, mondta a közelmúltban James Leape, a WWF nemzetközi főigazgatója. Akármilyen pusztító is a pénzügyi hitelválság, semmi ahhoz az ökológiai recesszióhoz képest, amivel most kell szembenéznünk. Most, mert holnap már valószínűleg késő lesz. A részvényekben és kötvényekben elvesztett több mint 2 billió USA dollár eltörpül ahhoz a 4,5 billió USA dollár értékű erőforráshoz képest, ami a Földön évente örökre elpusztul.
Visszatérve a koppenhágai klímacsúcsra, a maratoni, csaknem káoszba fulladó plenáris ülésen nem sikerült elérni a zárónyilatkozat elfogadásához szükséges egyhangú döntést. A 193 tárgyalódelegáció ezért úgy döntött, hogy a zárónyilatkozat elfogadása helyett annak „tudomásul vételével" zárják le az ENSZ történetének legnagyobb szabású klímavédelmi konferenciáját. A leginkább háttérjellemzőként emlegetett mozzanatok közül az lehet az érzésünk, a fejlett országok előnyüket, és főként vezető politikusaik a népszerűségüket féltve olyan eredményeket szerettek volna kicsikarni, hogy csökkentsük a káros gázok kibocsátását, de előbb csökkentsék mások, mi meg majd „szépek” maradunk így is. Az Egyesült Államok pl., hozzájárult egy olyan alap létrejöttéhez, amely 2020-ig évente 100 milliárd dollárt juttat a „legsérthetőbb" országoknak, hogy ezzel segítse azok alkalmazkodását a klímaváltozáshoz. Jellemzően amerikai hozzáállás, nem is lenne talán meglepő, ha az optimisták nem vártak volna többet vagy mást. A mindent meg lehet venni, mindent meg lehet oldani pénzzel elv azonban ebben az esetben a probléma természetéből eredően csakis katasztrófával végződhet.
A globális felmelegedés számos emberi tevékenység közös eredménye. A legjelentősebbek, az elektromos energia termelése, a haszonállattartás (hús-, és tejtermelés), a személyszállító és egyéb járművek használata, a túlfogyasztás, a nemzetközi szállítás, az erdők kitermelése, a füstkibocsátás. Korábban felvetődött már néhány tudósban, hogy talán mégsem a környezetszennyezés okozza a globális klímaváltozást, hanem inkább a forró napszelek. Néhány grafikon összehasonlításával azonban kiderült, hogy szó nincs ilyesmiről. A számok megmutatják, hogy az ember felelőssége egyértelmű. A legutóbbi húsz évben ugyanis a Nap aktivitása csökkent, a Földön mégis nőtt az átlaghőmérséklet.
Az emberiséget fenyegető klímakatasztrófa szépen hasonlítható lehetne a Titanic katasztrófájához. A tudománynak, a technikának az emberi nagyot akaráson, végső soron gőgön és a legmélyebbekig elemezve, a haszonlesésen alapuló fejlesztése olyan produktumban egyesül, amiről azt hiszik a naivak, ez a csúcs. A természet viszont végül megmutatja, hogy ő az, akit nem lehet becsapni, és befejezésül örökre elnyeli mindazt, amit a gyarló ember „teremteni” volt képes. Lesz azonban egy nagy különbség is a Titanic katasztrófája és az emberiség, most már úgy tűnik, elkerülhetetlen klímakatasztrófája között. Az utóbbinak, ha rövidesen nem teszünk valamit, végül nem lesznek túlélői!
