A végkielégítések kifizetésével az év elejétől immár csak formálisan létezik a nagybecskereki cukorgyár. A Metals Bankon keresztül már elkezdődtek a kifizetések a gyár 147 dolgozójának (a 192 közül), akik ily módon elfogadták munkaviszonyuk megszakítását. A többség elsősorban azért döntött a „kapok, amit kapok” alapon való kifizetés mellett, mert munkaviszonyuk az elmúlt években is csupán fiktív volt: nem dolgoztak, de fizetést sem kaptak.
Akik legkevesebb egy évtizedet dolgoztak a gyárban, azok most tíz szerbiai bruttó átlagfizetést (valamivel több mint 480 ezer dinárt) kapnak, míg a többieknek a cukorgyárban eltöltött minden munkaév után 100 eurónyi összeg jár. Mivel a gyár vagyonának többsége (60,54 százalékban) állami tulajdonban van, a végkielégítés összegét a Gazdasági és Regionális Fejlesztési Minisztérium biztosította.
Enyhe vigasz, hogy a gyár vezetésének ezáltal sikerült valamennyivel fájdalommentessé tenni a dolgozók számára a gyárból való távozást. Mert ha történetesen az első megállásukkor, vagyis 2003-ban a munkaközvetítőhöz kerülnek, akkor csupán a minimálbért kapták volna (ameddig a munkaéveik után járt volna), de végkielégítés nélkül. A dolgozók egyébként 2005 augusztusa óta nem kaptak fizetést. Előző évben volt az utolsó kampányuk, amit be sem fejeztek, mivel a kristálycukorban fémrészecskéket találtak.
A nagybecskereki cukorgyár az ország legrégibb cukorgyára, amely egy évszázadon keresztül – egészen 2003-ig – folyamatosan dolgozott. Ekkor álltak le először. Egy évvel később újra begyújtották a mészkemencét, de a 2004-es kampány dicstelen befejezése egyben a nagybecskereki cukorgyártás végét is jelentette. Ettől kezdve az állam ideiglenes intézkedéseket vezetett be, és attól kezdve eredménytelenül keresték gyárukra a vevőt. Közben Közép-Bánátban érezhetően megcsappant a cukorrépa-termelés, azt a kevés répát pedig más cukorgyárakba szállították.
A gyárban maradt ötven dolgozó viszont úgy döntött, hogy megosztja vele a saját sorsát. Számukra két megoldás lehetséges: az egyik az, hogy még egyszer megpróbálnak új tulajdonost találni (ami az eddigi sikertelen kísérletek után szinte lehetetlen) vagy pedig törvényes úton eladják a gyár vagyonát, és abból részesülnek kártalanításban. A hulladék vas árának a nem régi drasztikus csökkenés után már ez utóbbi megoldás sem tűnik problémamentesnek.
