A svájci Davosban 41. alkalommal megrendezett Világgazdasági Fórumon több tucat állam-, és kormányfő, jegybankelnök és a világ 1400 cégvezetője tanácskozott a világgazdaság rózsásnak egyáltalán nem nevezhető helyzetéről. Ha az átlagember nem is, a szakértők nagy jelentőséget tulajdonítottak az eseménynek, melyet a világ legjelentősebb kapcsolatépítő eseményének szoktak titulálni. A politikai döntéshozók és az üzleti szféra sajátos elegye volt mindig is a davosi konferencia, melynek hangulatát idén még mindig a világgazdasági válság következményeinek a hangulata árnyékolta be. Az ötnapos konferencia a Közös normák az új realitásokhoz elnevezést kapta. Az elnevezés azon gondok megoldásának szükségességét hivatott tükrözni, melyek annak nyomán merültek fel, hogy miközben a világ egyre összetettebb és szorosabb hálózatok szövedékévé válik, egyre inkább bomlanak a közös értékek, ami aláaknázza a közbizalmat, a politikai stabilitást és a jövőbeni gazdasági növekedés alapjait – áll a fórumot rendező szervezet, a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum – WEF) honlapján.
A konferencián elhangzott egy olyan felhívás, mely a pedagógusok, a kormány, és az ipar együttműködését szorgalmazza, mivel a meglátások alapján jelenleg az első lépcsőfoknál, a képzés területén akad el a munkaerőpiac utánpótlásának biztosítása. A jövő dolgozóinak élethosszig tartó tanulásra lesz szükségük ahhoz, hogy meg tudjanak felelni a munkaerőpiac követelményeinek. Ez a megállapítás már nem számít egyébként újnak, korábban a múltban, a történelem során már többször beigazolódott az a megállapítás, hogy az oktatásban, a képzésben milyen lehetőségek rejlenek, és melyek a buktatói annak, ha az oktatás szempontjából lemaradunk. A tanításnak és képzésnek globalizált világunkban már kevésbé időszakosnak és sokkal inkább ismétlődőnek, folyamatosabbnak kellene lennie. A davosi fórumon általában elhangzanak olyan dolgok, amire érdemes odafigyelni. Egyik ilyen figyelemre méltó megállapítás pedig az lehetne, hogy az emberiség belépett egy új korba, amit Human Age-nek neveztek, amit szabad fordításban talán emberközpontú, vagy emberalapú korszaknak nevezhetnénk. Elhangzott egy olyan megállapítás is, mely szerint a mostani időszakban a kapitalizmus korát felváltja a „tehetségek” korszaka, amikor a gazdaság fejlődésének mozgatója a tőke helyett, mindinkább az emberi tényező, a szakértelem, a tudás, a kreativitás és a tehetség lesz. Davosban nyilván senki sem említette, még csak nem is gondolt Leninre. Pedig érdekes párhuzam vonható, hiszen ő mondta mintegy száz évvel ezelőtt, hogy a kapitalizmust felváltja majd egy emberközpontúbb korszak. Ő mondta, illetve írta le azt is, hogy: „A következő feladatot kell mindenáron magunk elé tűznünk: először – tanulni, másodszor – tanulni, és harmadszor – tanulni, és aztán ügyelni arra, hogy tudásunk ne maradjon holt betű, vagy divatos frázis, hogy a tudás valódi értékbe menjen át, hogy teljes mértékben és igazán mindennapi életünk alkotórészévé váljon." Lenin helyett azonban példálózhatnánk akár Klebelsberg Kunóval is, ami egy egészen más ideológiai nézőpont, mégis a tanulás fontosságára mutat rá. Egyik is, másik is a „romokon" építkezett, mint ahogy most is az iskolarendszer alapjainak megreformálása áll előttünk, globális és helyi szinteken egyaránt. Akkor hogy is van ez? Vannak dolgok, amiket Lenin jól ítélt meg? Vagy csak öncélúan kiemelt, véletlen egybeesés?
A HELYZET ITTHON KATASZTROFÁLIS, DE NEM KILÁTÁSTALAN
Ami bennünket illet, az történik most Szerbiában, ami logikus következménye az eddigi gazdaságpolitikának. A nemzetközi történések és a hazai körülmények kölcsönhatásai kezdik egyértelműen negatív irányba terelni az eseményeket. A világi és a vallási ünnepek mámorát az a hétköznapi felismerés váltotta fel, hogy a dolgok nagyon rosszul állnak. Ellentmondásosnak tűnhet, de magyarázata van annak is, hogy elégedetlenségét nyomatékosan nem az a társadalmi réteg nyilvánítja ki, mely a legrosszabb helyzetben van, a létminimum határán tengeti életét, hanem a pedagógusok, akik javadalmazása valóban szégyenletes, más ágazatokhoz hasonlítva azonban viszonylagosan nem is annyira rossz. Az esetleges politikai háttér mellett ennek az lehet a magyarázata, hogy a tevékenység természetéből adódóan lehetőségük van olyan módokon hangot adni elégedetlenségüknek, hogy azt lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Társadalmunk legnehezebb helyzetben lévő rétegei viszont szervezetlenek és nem áll módjukban akkora erővel hangot adni követeléseiknek, mint az oktatásügyben dolgozók. Az oktatás jövőnk záloga lehetne, ahhoz azonban, hogy az új szemlélet meghonosodjon, hogy olyan szakembereket képezzünk, akik majd kivezetnek bennünket ebből a zsákutcából, sokkal többre van szükség, mint béremelésekre, vagy fogalmazzunk úgy, hogy szinten tartásra. Egyetlen jövőbeni esélyünk a felzárkózásra, hogy felneveljünk egy kreatív és képzett generációt. Ez nyilván nem megy egyik napról a másikra. Azt pedig, hogy ezt hogyan kell megvalósítani, még tanulni kell. A döntéshozóknak és a pedagógusoknak egyaránt, és folyamatosan. Tanulni, tanulni, tanulni –ahogyan Lenin mondotta állítólag egykor.
