A hétköznapi ember, de a médiumok többsége, az elemzők, az újságírók is arról beszélnek, hogy az, ami az üzemanyagárakkal és az energiaárakkal történik mostanság, az észak-afrikai események következménye. Csupán gazdasági szempontokból szemlélve a dolgokat, és a tagadhatatlan összefonódások ellenére sem bocsátkozva annak politikai, emberi jogi és ideológiai vetületeinek elemzésébe, úgy is felfogható a dolog, hogy az észak-afrikai események nem okai, hanem következményei annak, ami az energiahordozók kitermelése területén történik. Természetesen a maguk természetéből adódóan a tőzsdék és a piacok azonnal érzékenyen reagálnak arra, ami történik. Akcióba lépnek a spekulánsok is, viszont az energiaárak folyamatos emelkedése egy hosszú távú folyamat, amit a „forradalmak” ugrásszerűen felerősíthetnek, de maga az irányzat azok kitörése előtt is felismerhető volt. Az úgynevezett olajcsúcselmélet már évtizedekkel ezelőtt megszületett. Nem kell különösebb zsenialitás ahhoz, hogy az ember felismerje, az ősmaradványokból keletkezett energiahordozók készletei végesek. A készletek teljes kimerülése még bizonyára várat magára. Megoszlanak a vélemények arról, mikor áll be az olajkitermelés csúcsa. Egyesek szerint már néhány évvel ezelőtt elértük az olajcsúcsot. Vannak viszont, akik úgy vélik, éppen most értük el, de a legoptimistább jóslatok szerint is legkésőbb ebben az évtizedben bekövetkezik. A kitermelés globális szinten, de az egyes olajmezők esetében is grafikonon ábrázolva egy haranggörbét követ. A csúcs elérésig fokozatosan és folyamatosan nő a kitermelés, majd pedig ismét fokozatosan, de folyamatosan csökken. Az olyan világgazdasági rendszerben, mint a mostani, már a gazdasági stagnálás is válságot jelent, míg a csökkenés egyenesen katasztrófát. A kőolajár emelkedése viszont egészen biztosan negatívan fog kihatni a világgazdaság egészének teljesítményére.
Sokat beszélnek ma már az alternatív energiaforrásokról, ennek ellenére még mindig a kőolajszármazékok adják a világon a villamos energiatermelés mintegy 40 százalékát, valamint a közlekedés erőforrásainak 85-90 százalékát. Az olajár-emelkedés mindenre kihat. De emeljük csak ki a legérzékenyebb területet, a szállítást. A közeljövőben minden bizonnyal olyan mértékben emelkednek meg a fuvarozási költségek – hiszen a szállítás 90-95 százaléka olajalapú –, hogy már nem éri majd meg a világ túlsó feléről, más kontinensekről, de talán még pár száz kilométerről sem árut szállítani. Nem marad más hátra, mint amit csak lehet helyben megtermelni. Nem azért, mert ez bizonyos személyek fülének jól hangzik, hanem mert nem lesz kifizetődő. A helyi gazdaság minden bizonnyal felértékelődik, aminek lehetnek még jótékony következményei is. Itt merül fel azonban a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e megfelelő mennyiségben és minőségben és olcsón mindent helyben termelni globalizált világunkban. Mindenesetre alkalmazkodni kell az előállt körülményekhez.
Az arab világban zajló események tehát nagyban hozzájárulnak ahhoz, ami rövid távon a kőolaj világpiaci árával történik. Viszont a kőolaj szempontjából lényegében majdnem mindegy, hogy fennmarad, vagy megbukik egy-egy országban a jelenlegi hatalom. Amíg a készlet tart, kőolajexportot a jövőben is folytatni fogják, hiszen erre épül a gazdaságuk. Hosszú távon nem ezek a hatások, hanem az olajcsúcsból eredő következmények érvényesülnek.
ADÓCSÖKKENTÉSSEL AMORTIZÁLNI A DRÁGULÁST
Az egyébként is ingatag lábakon álló szerbiai gazdaság az olajsokk következtében egy újabb nagy csapást lesz kénytelen elviselni. Az olajpánik a világgazdaságban újabb recesszióhoz vezethet. Ez jelentős mértékben megnehezítheti majd az egyébként elengedhetetlen hazai gazdasági reformok végrehajtását. Olyan országban élünk, ahol az energiaigények kielégítésének közel a fele behozatalon alapszik. Szerény mennyiségben ugyan, de Szerbiában is van olajkitermelés. A kőolaj esetében ennek ellenére a behozatal aránya 85 százalékot tesz ki. Azon felül, hogy az üzemanyag ára szinte minden termék árába beépül, a drágulás tovább fogja rontani a külkereskedelmi mérlegünket. Ez viszont az ország eladósodásának mértékét növeli majd. A kedvezőtlen irányzatot némileg az csökkentheti, hogy csökken majd az üzemanyag iránti kereslet. Sokan ugyanis áttérnek majd a tömegközlekedési eszközök használatára, rövid távokon kerékpárra ülnek, vagy elhalasztják, kiiktatják azokat az utazásokat, melyek kiiktathatók. Feltehetően még a legsötétebb észak afrikai forgatókönyvek esetében sem kell azzal számolni, hogy a piac ellátása Szerbiában akadozik majd, hiszen mára már leginkább az orosz behozatal a domináns. Ott viszont nem várhatóak ilyen jellegű, tehát ellátási gondok. „Csak” áremelkedés. Az viszont biztosan.
Valószínűleg lesz tehát üzemanyag, csak mind kevesebb ember lesz, aki meg is tudja majd fizetni a felfelé kúszó árakat. Az üzemanyagár világszerte politikai kérdés, mert alakulásában a nyersolaj tőzsdei árán kívül nagyrészt az adóztatás játszik szerepet. Mi is azon országok közé tartozunk, amelyekben az állami bevételek jelentős részét az üzemanyagokra kivetett adók képezik. Ez egyben lehetőséget is rejt magában, hiszen az állam az esetleges olyan döntéseivel, hogy mérsékli a jelentős adóterheket, amortizálhatná a drágulást. A felvetésre biztosan nyomban rávágják egyesek, hogy az így is deficites állami költségvetés abban az esetben jelentős bevételi forrástól esne el. Ez való igaz. Való igaz azonban az is, hogy az államapparátusban is lenne mit ésszerűsíteni, olcsóbbá tenni. A megoldást meg valahol a kettő között kellene keresni.
