A gazdaságpolitika manapság nemcsak Szerbiában, de többnyire az egész világon egyfajta csapdában vergődik. Egyszerre mutatkozik meg a magas munkanélküliség, az ebből eredő nagy társadalmi különbségek ellentmondásai, a fenyegető vagy már létező szociális válság veszélye, és a politikai hitelesség bizonyítása érdekében hajszolt gazdasági növekedési kényszer. A legtöbb ország esetében ezt még tetézi a magas államháztartási deficit, valamint a nagymértékű, vagy növekvő államadósság, a szerkezeti aránytalanságok és a társadalom tagjainak elöregedése. Már maga a szó, hogy gazdaságpolitika, két, általában egymással ellentétes érzelmeket kiváltó tagból áll. A gazdaság és a politika kapcsolata ugyanis lényegében állandó vita tárgya. A sajtóban és a közéletben egyaránt gyakran kerül szóba egyik is, másik is. Egyik meghatározza a másikat, vagy a másik határozza meg az egyiket? Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? Egyáltalán nem mindegy! Egyesek, de főleg a politikusok szerint, szükség van a gazdaság szabályozására, felügyeletére. Különben az nem az ország stratégiai érdekeinek megfelelően működik. Velük ellentétben mások inkább távol tartanák a politikát a gazdaságtól. Vannak, akik a szabadpiac romboló hatásának tulajdonítják az előállt helyzetet. Ugyanakkor tudni kell, hogy az előállt helyzetért nagy százalékban „ludas” az a gazdaságpolitika, melyet éppen a politikusok, és nem a szakmai elveket tiszteletben tartó közgazdászok hirdettek meg és hajtottak végre.
Az állampolgárok általában a választásokon induló politikai pártok egyikére adják a szavazatukat, abban a hitben, hogy a saját maguk által helyesnek tartott értékek megjelennek majd a választott párt által képviselt kormányzati gazdaságpolitikában is. A politikai pártok gazdaságpolitikája azonban nem kizárólag a közgazdasági elveken alapuló, a racionalitásból kiinduló stratégia mentén valósul meg. A legtöbb esetben a hatalomra jutás után alkalmazott intézkedések nem követik feltétlenül a gazdaság és a társadalom elsődleges hosszú távú céljait. Legtöbbször kényszerű politikai alkuk torz következménye csak a gazdaságpolitika, ami így szinte csak másodlagos. A gazdasági növekedés viszont csak olyan kedvező körülmények között tud felgyorsulni, amikor a törvényeket és a tulajdonjogokat kivétel nélkül tiszteletben tartják. Fontos még, hogy a középréteg, a polgárság aktív szerepet játsszon a politikai életben, a kormányzatnak pedig megfelelő módon sikerüljön serkenteni a vállalkozási kedvet. Kedvező konjunktúra idején és stabil állapotok közepette lényegében nincs is szükség a kormány serkentő intézkedéseire. A „játékosokat” hagyni kell játszani, a kormányzatnak pedig elég, ha az igazságos és következetes játékvezető szerepét veszi fel. A jó pályafeltételeket viszont megint csak kormányzati szintről lehet biztosítani. A kedvező körülmények kialakulásához egyébként nagyban hozzájárulhat a média is. Ha felvállalja a visszásságok esetében a tényfeltáró, leleplező szerepet, ami a korrupciót az állami intézkedések mellett együttesen, jelentős mértékben vissza tudja szorítani. Nagy szükség mutatkozik erre mindig, de különösen ezekben a napokban tájainkon. A tágabb értelemben felfogható korrupció ugyanis átszövi a napi életet a feketén foglalkoztatott munkaerőtől, a csúszópénzeken és a gyakran átláthatatlan közbeszerzési eljárásokon, a hivatali visszaéléseken keresztül egészen az egészségügyig. A korrupció nagyon sokba kerül az országnak. Nem egyenlíthető ki a kár a korrupció alkalmával gazdát cserélő, vagy elfecsérelt összegekkel, eltitkolt adókkal és járulékokkal. Maga a kár annak többszöröse. Torzítja az állapotokat, egyben bizalmatlanságot és kiábrándultságot szül. Csökkenti a versenyképességet és a hatékonyságot, kontraszelekcióhoz vezet a káderállományban. Mindezek által, hatványozódva hátráltatja, visszaveti, vagy fékezi a gazdaság fejlődését. A külföldi beruházások, tőkebefektetések szempontjából is negatív, eltántorító a hatása.
Szerbiában jelenleg is nagy a társadalmi feszültség. A lényegében örökölt, de alapvetően ma is indokoltnak tekinthető szociálpolitikai elkötelezettségek, továbbá a gazdaság nemzetközi versenyképessége igényelte állami költségvetés által is finanszírozandó infrastrukturális fejlesztési igények, valamint az ország forrásteremtő, és ezzel egyben GDP-t termelő képessége, illetve a vállalkozások közteherviselő képessége között szakadoznak az eresztékek. A valamelyest javuló makroökonómiai mutatók, a csökkenő költségvetési hiány mindenképpen dicséretes. Ennek ára azonban úgy tűnik, a beszűkülő belső piac, a befektetési kedv mérséklődése, a magas, bizonyos szegmentumokban elviselhetetlen adószint. A jelenlegi helyzetben sajnos úgy tűnik, évekre lesz szükség ahhoz, hogy ebből az ördögi körből ki tudjunk evickélni. Az életszínvonal csökkenése még csak most ért a leszálló ágra, ki tudja hol áll meg, a labilis árfolyam tükrében.
HATÉKONY DIKTATÚRA?
A mostanihoz hasonló krízishelyzetekben mindig megerősödnek a szélsőségesek. A gazdasági helyzet nagyban befolyásolja az ideológiák terjedését. Az emberek körében tapasztalható elkeseredettség, kiábrándultság és reménytelenség jó táptalaja a szélsőséges eszméknek. Sokan nyíltan, vagy burkoltan teszik fel a kérdést, vajon a parlamentáris demokrácia a legalkalmasabb forma ahhoz, hogy a gazdaságból a maximumot lehessen kihozni? A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a diktatúrák a bevezetésük elején általában nagyon hatékonyak a súlyos társadalmi, gazdasági problémák megoldásában. Különböző módozatai, fokozatai és megnyilvánulási formái lehetnek a diktatúrának. Az Adolf Hitler-féle agresszíven terjeszkedő diktatúrától a kínai, kommunista diktatúrával ötvözött, de lényegében tekintélyelvű kapitalizmuson, valamint a személyi kultuszon át a fokozott személyes hatalomig különféle formában fordulhat elő. A történelmi diktatúrák történetét tanulmányozva három életszakaszuk különíthető el. Az első fázisban, a diktatúra bevezetése után általában valóban megoldódnak azok a problémák, amelyek a diktatúrát életre segítették. Ebben a fázisban a diktatúrák még a társadalmi fejlődés és haladás, valamint a gazdasági növekedés elősegítői. A második fázisban viszont már felszínre kerülnek a társadalmi mobilitással, az emberi jogokkal kapcsolatos gondok, megnövekszik a rendszer ellenzőinek száma. A harmadik fázisban a hatalom kemény védekezésre kényszerül a már nyíltan a puszta létét támadókkal szemben. Ennek a védekezésnek általában már sem erkölcsi, sem jogi, sem gazdasági korlátai nincsenek. Ez a fázis a történelemben már sokszor vezetett genocídiumhoz, népirtáshoz, népcsoportok elüldözéséhez. A harmadik szakasz szinte minden esetben teljesen elhomályosítja a diktatúrák első életszakaszában elért eredményeit. Amíg a diktatúra említett első fázisát általában gazdasági növekedés kíséri, végül a harmadik szinte mindig a diktatúra bukásához és jelentős gazdasági visszaeséshez vezet. Közhelynek számít, hogy a többpárti parlamentáris demokrácia kevésbé hatékony és számos fogyatékossága van, de jobbat még nem találtak ki. Gazdasági szempontból sem.
