A március 1-je és 3-a között megrendezett, szerb Davosnak titulált kopaoniki Üzleti Fórumon elhangzott megnyilatkozások, a Maxi üzletlánc tulajdonoscseréje és a cukor körül kialakult fejlemények nyomták rá bélyegüket az elmúlt néhány nap eseményeinek hangulatára. A kopaoniki fórumon ismét elhangzott az, amit egyesek már évek óta szajkóznak, hogy a nagyobb mezőgazdasági beruházásokra, valamint az export-orientált termelés fellendítésére kell alapozni az ország gazdasági stratégiáját. A lakosság életszínvonalának emelése, a foglalkoztatottság növelése, az árstabilitás megőrzése és a külföldi beruházások idevonzása lett kiemelve, mint legfontosabb célkitűzés. Valóban jól is hangzik, hiszen ki ne örülne annak, ha emelkedne az életszínvonal, ha javulna a foglalkoztatottság, ha stabilak lennének az árak, és ha jönne a külföldi tőke, hogy beruházzon, fejlesszen, és munkahelyeket teremtsen.
Kétségtelen, hogy országunk számára az ipar és a mezőgazdaság fejlesztése, modernizálása és versenyképessé tétele jelenti az utat a gazdasági fellendülés felé, ugyanakkor az infrastruktúra és az energetika fejlesztését sem szabad elhanyagolni, illetve a két dolog összefügg egymással. A piacot liberalizálni kell, a bürokráciát leépíteni, az adminisztrációt pedig egyszerűsíteni. Szépen hangzik, elmondták már sokan és sok helyen, mostanában kormánykörökből is folyamatosan ezt hallani. A gyakorlatban azonban nem mindig az történik, amit mondanak, ezért aztán sokakban – talán joggal – felmerül a gyanú, hogy a kimondott szavak, és a valós szándék némiképp eltérhet egymástól, valamint, hogy az igazi szálakat a háttérben meghúzódó, de esetenként jól körvonalazódó érdekek és összefonódások mozgatják.
VÁLASSZATOK!
Nem kell túlzott bölcsesség ahhoz, hogy megállapítsuk, a most körvonalazódó forgatókönyv milyen megfontolások alapján íródott. Választások előtt állunk, legkésőbb egy éven belül megtörténnek a választások, de az sem kizárt, hogy már a közeljövőben. Ilyenkor már nem elég a puszta ígérgetés, valamit mutatni és adni is kell. Persze, nem lenne precedens nélküli az sem, ha valaki, vagy egy-egy csoportosulás, választásokat nyerne puszta ígérgetésekkel. Általában azonban az ígérgetők csak akkor nyerhetnek, ha mások vannak hatalmon, míg ha a hatalmon lévők akarnak ismét nyerni, akkor ígérni és adni is kell. A választások közeledtével mindig úgy tűnik, mi szerint a szélesebb néprétegek helyzetének javítása csak eszköz, és nem alapvető célkitűzés. Vagy mégis? Utólag ez is ki fog majd derülni! Mindenesetre talán érdekes összehasonlítani, hogy mennyiért sikerült eladni például az államnak a kőolajipari vállalatot, valamint, hogy mennyiért a Maxi üzletláncot. Nyilván nem ismerhetjük az adásvételek minden elemét és kitételét. Ha viszont azt nézzük, egyik és másik tulajdon mit foglal magában, úgy tűnik, hogy az „állambácsihoz” képest egy magánszemély sokkal jobb üzletet kötött.
ÉDES VAGY KESERŰ?
A magas cukorárak, és az esetenként kialakuló cukorhiány nem csak a szerbiai fogyasztókat sújtja. Az Európai Unióban is gondok vannak. Már intervenciós behozatalt fontolgatnak. Az Európai Unió egyébként nemrégiben még jelentős támogatást adott azoknak az üzemeknek, amelyek hajlandók voltak felhagyni a cukorgyártással. Így történhetett meg például, hogy Magyarországon az egykori tizenegyből mindössze egy cukorgyár maradt, melynek kapacitása az országos szükségletek egyharmadát képes fedezni, a többit behozatalból kell biztosítani. A világpiacon egyébként a magas kőolajárak hajtják fel a cukor árát. Amerikában és Brazíliában ugyanis a cukornádból érdemesebb most etanolt, üzemanyagot gyártani, mint emberi fogyasztásra szánt cukrot. A világpiacon egyébként is kevés a cukor. Vannak azonban, akik úgy vélik, csupán gazdasági érdekek, gazdasági erőfölénnyel való visszaélés áll a cukorügy hátterében. Mi nem vagyunk az unióban, lehet ennek köszönhető, hogy nem minden cukorgyárat zártak be, viszont a cukorrépa vetési területe nálunk is csökkent. Ennek ellenére eddig nem szorultunk behozatalra, sőt még kivitelre is jutott. A vonzó külföldi árak azonban most annyira serkentik a kivitelt, hogy lehet, itthon ez miatt maradunk cukor nélkül. Az árutartalékokból azonban cukrot ígérnek a népnek, így lényegében az állam most eljátszhatja a cukrosbácsi szerepét. Sokan vélik úgy, hogy a háttérben itt is a politikusok és a mágnások alkuja áll. Egyik cukrosbácsi kisegíti a másik cukrosbácsit, természetesen valamit valamiért alapon. Sajnos azonban a cukrosbácsikkal kapcsolatban az általános tapasztalat, hogy ígéretek és csekélyke édesség fejében sokat akarnak. Esetünkben valószínűleg szavazatokat az egyik, és pénzt, üzleti lehetőséget a másik esetben. Másrészt pedig majd azt lehet mondani, a nép akarja, az ő érdeke, hogy támogatni kell a cukortermelést. A cukorrépa termesztéséről és feldolgozásáról azonban tudni kell valamit. Mindkettő komoly beruházást, komoly technológiát igényel. A kis-, és közepes gazdaságok nem képesek rá, százhektárosnál kisebb parcellák nem alkalmasak répatermesztésre. Nyilvánvaló tehát, hogy ki fog majd elsősorban profitálni a dologból.
