Földtörténeti szempontból maga az emberi civilizáció nagyon fiatalnak számít. Rövid, mindössze néhány ezer éves történelmünk folyamán több típusú emberi civilizáció felemelkedése és bukása már lezajlott azonban. Ha hinni lehet a történelmi kutatásoknak, akkor egyértelműen kiderül, hogy az emberi civilizációk szinte szabályszerű fejlődési pályát járnak be. Felemelkedtek, bomlásnak indultak, majd végül szétestek, összeomlottak és megsemmisültek.
Néha teljes volt a megsemmisülés, néha pedig egy civilizáció romjaira építkezett az őt követő. Így sikerült fennmaradni. Nem csak az emberi társadalmakra vonatkozik a megállapítás, hanem a gépekre és sok egyébre, mivel ahogyan egyre bonyolultabbá és tökéletesebbé válik valami, úgy lesz egyben hatványozottabban sérülékenyebb is. Az ember értelmi fejlődésével párhuzamosan zajló, és az abból következő folyamatok elkezdték felborítani a természet eredeti egyensúlyát. A kellően át nem gondolt globális emberi tevékenység azt eredményezte, hogy mára talán már a saját létünk alapvető feltételeit veszélyeztetjük, vagy szüntetjük meg. A természeti csapások, a régebbi és újabb atomkatasztrófák, háborús fenyegetések mellett rá kell döbbennünk, hogy lassan, de biztosan elfogy az élet fenntartásához és újratermeléséhez szükséges termőföld. A mezőgazdasági termelés fejlődésével az ember mindig újabb területeket vett el a természettől, és kezdte el művelni. Akárcsak az olajkitermelés esetében, a folyamat elérte a csúcsát és a visszájára kezd fordulni. Nehéz egyértelmű választ adni arra, hogy az egymáshoz szövevényesen kapcsolódó folyamatok mikor, és milyen ok-okozati kapcsolatokra egyszerűsíthetőek. Szövevényes dolgok ezek, hiszen minden mindennel összefügg.
A kutatások szerint az egykori vadászó-gyűjtögető társadalomban 20-100 hektár, a vándorló földművelés idején 2-10 hektár, a letelepedett mezőgazdasági közösségben 0,5-1,5 hektár, a mai intenzív gazdálkodásban 0,2 hektárnyi átlagos termőföld biztosíthatja az élelmet egy átlagos földlakó, egy ember számára. Földünk mostani, hétmilliárd körüli népességét 1,5 milliárd hektár művelt terület táplálja. Az sem mellékes azonban, hogy hogyan? Legalább egymilliárd éhezőről szólnak a jelentések, míg az emberiség több mint a fele nem éhezik ugyan, de nem jut a kellő mennyiségben megfelelő minőségű táplálékhoz. Másutt viszont az élelmiszerek nagy része veszendőbe megy. A folyamatos talajpusztulás és a népesség számának növekedése következtében az évszázad közepére az egy főre jutó termőterület fejenként egytized hektárra zsugorodhat. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy lassan elfogy a lábunk alól a talpalatnyi föld is. A társadalmak, és azok vezető elitje azonban a rövid távú érdekeket szem előtt tartva csupán csak megkésve, vagy egyáltalán nem reagálnak a változásokra, mivel ez nem olyan gyorsan lezajló folyamat, mint egy földrengés, szökőár vagy atomkatasztrófa. Pedig legalább annyira veszélyes, és előbb-utóbb „robbanni” fog.
A nagyberuházások jelentik megoldást
A történelemből ismert tapasztalatok mutatják azt is, hogy amikor egy civilizáció felbomlásának jelei megmutatkoztak, az adott társadalom képtelen volt a reális helyzetfelmérésre. Ronald Wright antropológus olyan kutatási eredményekre jutott, hogy a maja birodalom vezetői, civilizációjuk vége felé ultrakonzervatívvá váltak és az utolsó csepp profitot is kipréselték a természetből és alattvalóikból. Félő, hogy éppen ez történik a mostani civilizációval is. A Húsvét-szigetek egykori lakóinak történelme is ilyesmiről szól. Felettébb tanulságos. Az időszámításunk utáni ötödik században betelepülő emberek a mintegy 170 km2 területű szigeten paradicsomi állapotokra leltek. Bőséges ivóvízforrásokat, vadban és halban gazdag erdőségeket vehettek birtokukba. A fészkelő madarak tömegei könnyen megszerezhető táplálékforrást jelentettek. Nagy testű ragadozók nem éltek a szigeten. A klíma is több mint ideális volt, ma is az. A legmelegebb időszak januártól márciusig tart. A déli féltekén ekkor van nyár, a hőmérséklet ilyenkor 23-24°C. Leghidegebb időszak a július-augusztusig tartó tél, átlag 18°C-kal. A hőmérséklet ingadozása kicsi, sosem mértek 30°C-nál melegebbet, de 10°C-nál hidegebbet sem. Az évi csapadékátlag megközelíti az 1200 mm-t, ami arányosan oszlik el. Ideálisabb feltételeket emberek számára el sem lehet képzelni. A földi paradicsomban a betelepülők mintegy 500 év alatt tízezer főre szaporodtak. A társadalom nemesekre, papokra és köznépre rétegeződött. Ekkor azonban az erőforrások kezdtek szűkössé válni. Kezdték „kinőni” a szigetet. A könnyen elejthető madarak többségét elpusztították, az erdőségek nagy részét kiirtották. Ekkor hatalmas kőistenek faragásától remélték a sorsuk jobbra fordulását. Ez a „kapitális invesztíció” „munkahelyeket” teremtett ugyan, de a megmentés helyett inkább felgyorsította a pusztulási folyamatot. A hatalmas szobrok kifaragásához ugyanis az erdők további irtására, valamint sok, fáradságos emberi munkára volt szükség. A „projektum” felgyorsította a helyben kifejlődött emberi civilizáció teljes pusztulását. Lehet, hogy a mi mostani „nagyberuházásaink” is majd csak emlékművei lesznek egy kipusztult civilizációnak?
A pénz a megoldás?
A Japánban bekövetkezett többszörös katasztrófa nyomán a világsajtóban korunk gazdasági szakembereinek tipikus megnyilvánulásaival találkozhatunk. Sokan, szinte elégedetten, már azt számolgatják, mekkora gazdasági húzóerőt, növekedést, konjunktúrát von majd maga után az újjáépítés. Jelentős üzletet látnak benne. Több fórumon arra is hivatkoznak, hogy Japán hatalmas valutatartalékai bőven elegendőek lesznek majd a felújításra. Félő azonban, hogy utólag derül majd ki, hogy a pénz csak forgalmi eszköz, ami nem tud mindent helyettesíteni. Sőt, bizonyos értelemben csak értéktelen papírdarab. Az eredeti állapotok már soha sem állíthatóak vissza. A pénz könnyen értékét veszti. Tudjuk ezt a saját tapasztalatainkból. Lehet ugyan újabb milliárdokat pumpálni a világgazdaság vérkeringésébe, kőolajból és élelmiszerből viszont egyre kevesebb van, közben az emberiség létszáma nő. Az újjáépítéshez olyan anyagokra van szükség, melyek ára folyamatosan emelkedik, félő viszont, hogy a jelenlegi körülmények között a pénz elértéktelenedik. Lehet, hogy még mindig túl borúlátóan hangzik, de félő, hogy a világgazdaság egy olyan káosz felé sodródik, melynek beláthatatlan következményei lehetnek. Földünket annyira belaktuk mára már, hogy a természeti és ökológiai katasztrófák elől nem tudunk egyszerűen tovább vándorolni, mint vadászó, gyűjtögető vagy nomád őseink. Végső ideje lenne felismerni a termőföld és a környezet valódi értékét. Talán még nem késő. A történet már régen nem csak arról szól, hogy az emberiség képes-e megküzdeni egy olyan katasztrófa következményeivel, mint amilyen Japánt érte. Földünk forrong, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt.
