A szerbiai rendszerváltás időpontját nem könnyű meghatározni. Annál is inkább, mert tulajdonképpen mást jelent a fogalom a politikusok, mást a közgazdászok, mást az átlagember számára. Hogy a legkirívóbb, legszélsőségesebb véleményeket vegyük támpontként, egyesek a többpárti rendszer bevezetését tekintik a rendszerváltás időpontjának. Ebben az esetben húsz évvel számolhatunk. A másik véglet szerint a rendszerváltás lényegében a mai napig nem történt meg. Ha figyelembe vesszük az aranyszabályt, hogy az igazság valahol félúton szokott lenni –, ha van ilyen egyáltalán –, akkor 2000-re, a miloševići rendszer bukásának időpontjára tehető az igazi szerbiai rendszerváltás ideje. Szerbia gazdasága 2000 után tudott folyamatos növekedést produkálni. Köszönhető ez annak, hogy az ország fellélegezhetett a politikai okokból bevezetett és alkalmazott, nyílt és burkolt külföldi elszigeteltségéből.
A magánosítás ekkor vett nagyobb lendületet. Az ebből eredő bevételeknek, az örvendetesen szaporodó külföldi beruházásoknak és segélyeknek köszönhetően az ország gazdasága és ezzel együtt az ország lakosságának életszínvonala is folyamatosan növekedett. Tartott mindez a gazdasági világválság begyűrűzéséig. Esetünkben azonban a válság talán csak kisebb mértékben okolható az előállt helyzetért. A magánosítás összességében nem hozta meg a várt eredményeket. Az eladható cégek is elfogytak, a külföldi gondok, és megint csak részben a hazai viszonyok miatt a külföldi tőke beáramlása is alábbhagyott. Mindezek következményeit egy kisszámú nyerészkedő kivételével mindannyian érezzük. Megfeneklettünk, gödörbe kerültünk. Mint a betegek esetében a láz, úgy jelezte ezt a hazai fizetőeszköz elértéktelenedése. Ha nem lett volna lázcsillapító, azaz a jegybanki intervenciók, ki tudja mennyit érne ma a dinárunk. A most már leköszönőben lévő bankkormányzó, akinek szakmai képességeit nehéz kifogásolni, nem fogalmazott meg közvetlen kritikákat a tervezett kormányintézkedésekkel kapcsolatban. Ezt azonban felfoghatjuk úriemberi gesztusként is. Sokan vannak azonban, akik a háttérben meghúzódó valódi okok között a szakmai egyet nem értést is felfedezni vélik.
A BELSŐ KERESLET, MINT HÚZÓERŐ
Az említett elmúlt időszak folyamatos gazdasági növekedését kétségtelenül a hazai belső kereslet élénkítésével sikerült elérni. A kedvező körülményekhez ezen kívül még az előzőekben említett tényezők is hozzájárultak. A befolyó pénzek lehetővé tették a dinár árfolyama stabilitásának megőrzését. A most kilátásba helyezett intézkedések, a kedvezményes dinár alapú hitelek bevezetése ismét a belső kereslet növelését célozzák meg. A távozóban lévő bankkormányzó is megállapította, hogy tervezett hitelek volumenükben nem veszélyeztetik majd jelentősen az ország pénzügyi stabilitását. Viszont találgatások jelentek meg azzal kapcsolatban, hogy a kormány azt fontolgatja, az ország devizatartalékainak egy részét is fel szeretné használni, mégpedig hitelezésre. A szakma számos képviselője most azt mondja, hogy a jelenlegi helyzetben tartózkodni kellene minden olyan programtól, ami a belső kereslet élénkítésére irányul, de nem növeli a versenyképességet. Az pedig már szinte közhellyé vált, hogy szerkezeti reformokra lenne szükség. A most kilátásba helyezett intézkedések a szakemberek egy része szerint kezdetben hozhatnak bizonyos eredményeket. De csak rövid távon. Viszont már közép távon is leggyakrabban a makrogazdasági egyensúly látványos romlásához, az inflációs nyomás növekedéséhez vezetnek. Nem javítják, inkább rontják a versenyképességet. Végső soron tehát gyakran a kitűzött hosszú távú célokkal ellentétes hatást fejtenek ki. A gazdasági növekedés potenciáljának csökkenéséhez vezetnek, erodálják a tőke, a jövedelmek és vagyonok reálértékét, rontják az adott nemzetgazdaság tőkevonzó- és megtartó képességét, ezzel aláássák a gazdaság fejlődési hosszú távú esélyeit. Ily módon lényegesen több kárt és veszteséget okoznak az adott nemzetgazdaság számára, mint amennyi előnyt az átmeneti keresletnövelés a konjunktúra élénkítés területén kiváltani képes. A jelenlegi válságot sajnos feltehetően nem lehet csupán a belső kereslet élénkítésével megoldani.
ÚJ IDŐK
A mostani válság lényegében egy új szakasz kezdete is lehet. Ilyen szempontból az átalakulás esélyeként kellene felfogni.
Talán keveset foglalkozunk azonban a hosszabb távon jelentkező, szociális következményekkel. Szembe kell nézni az ilyen típusú folyamatok társadalmi hatásaival is, ami már más tudományok kategóriájához tartozik, de szorosan összefügg a gazdasági folyamatok alakulásával. A válságok ugyanis mindig kiváló táptalajai a demagóg populizmusnak és nacionalizmusnak. A mostani nagy kihívások közé tartozik a szociális modellek fenntarthatósága, valamint a humánpolitika. Megint csak rengetegszer elismételt tény, hogy a jövőben csak akkor tudjuk csökkenteni lemaradásunkat és fokozni versenyképességünket, ha sokkal nagyobb figyelmet szentelünk például az oktatásra, a kutatásokra, a modernizációra. A külföldi tapasztalatok azt mutatják, az ilyen kisméretű nemzetgazdaságok, mint amilyen a miénk, csak abban az esetben lehetnek hosszú távon sikeresek, ha jelentős kivitelt tudnak megvalósítani. Az exportorientáció növelése tehát talán az egyetlen esélye a recesszió legyőzéséhez. Ehhez azonban meg kellene találni a kitörési pontokat. Mezőgazdasági miniszterünk a napokban kijelentette, hogy országunk tíz éven belül a mezőgazdasági termelés fellendítésével, és a mezőgazdasággal, mint az ország gazdaságának alappillérével versenyképes lesz az uniós piacokon. Ahhoz, hogy ez a valóban reális alapokon nyugvó elképzelés megvalósuljon, beruházásokra van szükség. Ide kell vonzani a külföldi beruházókat, ha már mi szűkölködünk forrásokban. A külföldi nagyvállalatokat azonban nem egyszeri pénz adásával kell csábítani, ami gyakran még a korrupció gyanúját is felkelti. Mindemellett, amennyiben nincs biztonságos gazdasági, pénzügyi környezet, hiába kapnak sok támogatást, néhány év után valószínűleg elhagyják az országot. Sokkal fontosabb tehát a megfelelő piaci környezet megteremtése. El kell ismerni, hogy nem könnyű megoldást találni. Az intézkedések azonban a jövőbeni mozgásteret is előre korlátozzák, míg végül nem sok lehetőség marad. Ilyen lehetőség például a kölcsönök visszafizetésének elhúzása és közben a fizetőeszköz szándékos inflálása, amelynek ára a pénz gyengülése. Rövid távon és átmenetileg természetesen a növekvő belső kereslet kiválthat kedvező hatásokat, de erre építeni egy stagnáló vagy recesszióba hajló gazdaság növekedési indikátorainak dinamizálását mindenütt zsákutcának bizonyult. Más országok gyakorlata azt mutatja, hogy a szerkezeti aránytalanságokat, a versenyképességi, a hatékonysági lemaradást, a piaci torzulásokat, nem lehet állami keresletélénkítéssel kezelni és megszüntetni. A felismerés ma már a világban annyira általános, hogy leggyakrabban még az állami beavatkozási filozófiát képviselő szociáldemokrata beállítottságú kormányok is tartózkodnak az államilag vezérelt keresletélénkítő gazdaságpolitika megvalósításától. Az idők azonban változnak. Hátha most sikerül…
