A Szerb Nemzeti Bank leköszönőben lévő kormányzója saját távozását személyes okokkal indokolta. A hat éve hivatalban lévő és a jegybanki függetlenséget keményen védelmező bankkormányzóra nagy nyomás nehezedett az utóbbi időben a politikusok és a gazdasági érdekcsoportok részéről egyaránt. Egy ország monetáris politikája arra kell, hogy szolgáljon, hogy hosszútávon fönntartsa a gazdasági, és ezzel együtt a társadalmi stabilitást. Létre kell hozni a bevételek és kiadások fenntartható egyensúlyát. Közben a társadalom stratégiai szempontból legfontosabb csoportjainak érdekeit kell érvényesíteni.
A gyakran egymásnak látszólagosan ellentmondó értékrendek között kell kompromisszumot találni, a szolidaritás és a teljesítmény elvének egyensúlyát biztosítani. A demokrácia tulajdonsága, hogy a politikusok ígérnek. Az átlagválasztó pedig még a legfejlettebb és legnyíltabb rendszerekben sem látja át, hogy ez valójában mibe fog kerülni. Ezért aztán a leggyakrabban olyanokat választanak meg, akik, sokszor talán felelőtlenül is többet ígérnek, mint amit teljesíteni tudnak. Azt is el kell ismerni, hogy nem mindig azért nem teljesíthetőek a választások előtti ígéretek, mert eleve alaptalanok. Esetenként az alaphelyzet is meg tud változni. Ilyen például a gazdasági világválság kitörése. A legtöbb párt azonban választások idején nem riad vissza az enyhébb, vagy súlyosabb túlígérgetésektől. Ha azután a hatalomra kerülés esetén folytatódnak a túlzások, annak a gyakorlati tapasztalatok szerint szinte mindig az infláció elszabadulása, vagy az állam jelentős eladósodása lett a vége. A közgazdászok gyakran meg tudják mondani, mit kellene tenni a többség érdekében. A politika viszont ezt ritkán hallgatja meg.
A központi bankok függetlensége mellett állást foglaló felfogás szerint a jegybanki függetlenség a jegybank és a kormány döntéshozatalának folyamatai közötti viszonylagos távolságot jelöli. A nagyobb függetlenség mellett szóló érv, hogy amennyiben nem lenne egy erős elválasztó vonal a kormányzat és a jegybank között, akkor a monetáris politika a kormányzati politika mindennapi szeszélyeinek lenne kitéve. A függetlenségi megközelítés szerint a független jegybank a gazdaság külső szemlélőjeként objektíven tud döntéseket hozni az adott társadalom hosszú távú jólétének érdekében.
A jegybankok függetlenségének eszméje és valódi gyakorlata az elmúlt fél évszázad terméke. A múlt század 70-es és 80-as éveiben vált világossá a politikusok számára, hogy a fiskális politika hatása, rövidtávon mennyire veszélyes lehet. Ezért döntöttek úgy bizonyos élen járó országokban, hogy a gazdaságpolitika irányításának egy szegmentumát kiengedik a saját kezükből. Az ezzel kapcsolatos megvilágosodás időszakában ennek már volt egy jól működő modellje. A német Bundesbank, amelynek irányítását még a második világháború után a bevonuló amerikai hadsereg határolta el a politikától, a világ legjobb jegybankja lett. Olyan, amely akkor is képes volt az inflációt alacsonyan tartani, amikor a világon mindenütt gondok jelentkeztek. Pedig a ma már legendás jegybank nem tett mást, csak következetesen a szakmai elvekre összpontosította lehetőségeit. A “konokság” meghozta eredményét. A növekedés és az egyéb társadalmi folyamatok sokkal stabilabban alakultak, mint azokban az országokban, ahol a kormányzat befolyással bírt a jegybank felett.
MÉGSE LEGYEN FÜGGETLEN?
Léteznek esetenként nehezen megdönthető érvek a jegybanki függetlenség ellenében is. Ha sportkifejezéssel akarnánk élni, a csapatjáték, a megbeszélt közös taktika értelemszerűen valóban gyakran jobb eredményt tud produkálni, mint a jó egyéni teljesítmény. Zenei hasonlattal élve még, ha mindenki a saját kottájából belátása szerint játszik, összességében fülsértő lesz az eredmény, míg közös kottából jó vezénylettel nagyon szép harmóniák csalhatók elő. A gyakorlati tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az államháztartás mindig hajlamos a túljátszásra, azaz a túlzott újraelosztásra. Nem egyszer fordult elő, hogy a válság miatt szorult helyzetben lévő kormányok megkérdőjelezték a jegybanki autonómia sérthetetlenségét. Ennek fő oka, hogy a kormányok ilyenkor szorult helyzetükben igyekeznek megosztani az élénkítési költségek finanszírozását a központi pénzintézetekkel. Számos, ma már történelminek számító esetet lehet felhozni arra, amikor egy adott ország jegybankja úgymond „hitt” a kényszergazdasági politikában. Például abban, hogy ha recesszió van, le kell nyomni a kamatlábat, mert akkor hirtelen sok pénz marad a forgalomban, mire az emberek elkezdenek fogyasztani és beruházni. Elmondva az egyszerű emberek számára logikusnak, sőt népszerűnek tűnik. A gyakorlat viszont megmutatta, hogy ez nem így működik. Emiatt célszerű talán mégis valami külső korlátot szabni. Ez szólhat inkább a függetlenség mellett. A politikusokon kívül azonban ma már számos elemző is felteszi a kérdést, vajon a jegybanki függetlenségről szóló tétel valóban minden helyzetben sérthetetlen-e? Mindkét lehetőség mellett és ellene is vannak tehát szakmai és politikusi érvek.Tipikus példaként az USA jegybankjának szerepét betöltő Federal reserve – FED-et és a kínai központi bankot, a People’s Bank of China-t lehetne felhozni. Míg a teljes függetlenséget élvező Fed túlságosan laza monetáris politikája a legtöbbek szerint sokban hibáztatható a globális pénzügyi válság kirobbanásáért, addig a szoros és szigorú kormányzati irányítás alatt álló kínai jegybanknak a szédületes tempójú gazdasági növekedés mellett is sikerült elkerülnie az inflációt.
A jövőben talán inkább egyaránt a technikai és politikai hozzáértésre kellene helyezni a hangsúlyt a központi bankokkal kapcsolatban. Sokan még mindig kulcsfontosságúnak tartják a jegybanki függetlenséget. Valóban logikusnak tűnik, hogy kell lennie valamilyen féknek, amely gátat szab az esetleges hibás kormányzati döntéseknek. A jegybanki autonómia azonban sok helyen már most is csak illúzió, ami egy esetleges tragédia előrevetítésével ér fel sok szakember szerint. Van még egy, talán nem mellékes szempont is! A külföldi befektetők többségben azokat az országokat részesítik előnyben, melyekben a jegybankok megőrizték függetlenségüket.
Formális szempontból a jog akkor tekint függetlennek egy jegybankot, ha minimum öt évre nevezik ki az elnökét. Ez ugyanis hosszabb időszak, mint az általában négy éves választási ciklusok. Érdekesség, hogy vannak államok, mint például Olaszország, ahol az elnök akár élete végéig az intézmény élén maradhat. A másik garancia az elszámoltathatóság lehet, amikor a jegybank világos, jól számszerűsíthető célokat kap, amelyeket folyamatosan számon kérnek tőle. A szakértői háttér-apparátus és a döntéshozók ilyenkor egymástól függetlenül kell, hogy működjenek. Az apparátus feladata ilyenkor az, hogy hiteles, valós információkkal lássa el a döntéshozókat.
Végezetül egy megint más szempontból szemlélve a dolgokat, egy monetáris politika akkor jó, ha nincsenek radikális, esetenként „hősies” húzásai. Ha gyakran kell beavatkozni a fizetőeszköz árfolyama miatt, az azt jelenti, úgy működik, mint a tapasztalatlan gépkocsivezető, aki folyton ide-oda rángatja a kormányt. Ha viszont unalmas a monetáris politika, ha nem lehet róla sokat hallani, az annak a jele, hogy valami jól működik. Vajon az elkövetkezőkben sokat, vagy keveset hallunk róla? Félő, hogy sokat!
