Sokan talán még mindig eltúlzottnak, vaklármának, absztraktnak és megalapozatlannak vélik a vészharang gyakori kongatását. A falun, vidéken élők talán még nem érzékelik akkora mértékben a környezetpusztítást, a városi ember pedig azt tapasztalhatja, elég csak elhagyni az urbánus részeket, és máris kellemes és többé-kevésbé háborítatlannak tűnő természeti környezet veszi körül az embert. A szemünk ilyenkor azt véli felfedezni, rengeteg hely van még öreg bolygónkon. Tudni kell azonban, hogy ebben az esetben a „kinőttük” szó nem fizikai, sem pedig földrajzi értelemben értendő. A „kinőttük” ige ebben az esetben egyfajta összemérhetőséget feltételez. Így szemlélve a dolgokat, elgondolkodtató megállapításokra juthatunk. A természetes ökoszisztémát kell valamilyen módon összemérni az emberi társadalommal, ezek egymásra gyakorolt kölcsönhatásait kell vizsgálni.
A közgazdaságtan már több mint száz évvel ezelőtt elkezdett foglalkozni az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés problémájával. A környezet-gazdaságtannak (environmental economics) nevezett irányzat vizsgálja a legbehatóbban ezt a területet. Azt tapasztalhatjuk azonban, hogy a főáramú közgazdaságtan még mindig nem tudja elfogadni a környezeti szűkösség gondolatát és az ebből adódó következményeket. Amennyiben a közgazdaságtan foglalkozik is az ilyen jellegű gondokkal, az a helyzet, hogy általában alapvetően egy mechanisztikus világképben igyekszik megragadni az ökológiai problémákat, mindig megoldható technikai kérdésként kezelve a dolgot. Tudjuk, mi történik éppen Japánban, abban az országban, amely a technikai, technológiai és tudományos fejlődés példaképe volt a huszadik század második felében, azután, hogy elsőként a világon és szándékosan atombombát dobtak két városára.
Nemcsak ez az eset mutat azonban rá arra, hogy jelenlegi bajainkra a megoldást hosszú távon csak egy mindent átfogó, a ma létező globális gazdasági rendszer egészét érintő rendszerbeli – szisztematikus hozzáállás jelenthet.
Vadnyugati hozzáállás
Az iménti alcímet azonban lehet, hogy inkább különírva: Vad, nyugati hozzáállásként lehetett volna leírni. Kenneth Boulding a huszadik században a környezetgazdálkodási téma kutatásának egyik klasszikusa volt, aki talán a saját korát is megelőzve, de nagyon találóan a cowboy és az űrhajós életfilozófiáját írta le összehasonlítási alapként. A cowboy az amerikai prérik gyéren lakott térségének világában él. Látszólag a kimeríthetetlen anyagi erőforrások birtokba vételének lehetősége határozza meg életét. Minden birtokba vehető, akár szelíd módszerekkel, akár némi erőszakkal. Ugyanakkor minden el is dobható! A természet befogadja és elnyeli azt, amire nincs már szükség a rövid távú emberi szükségletek kielégítése végett. Az űrhajós viszont, noha ott van előtte a végtelen, beláthatatlan tér, életben maradása attól függ, hogy a rendelkezésére álló eszközöket és forrásokat mennyire tudja jól beosztani. Ott, ahol korlátozott mennyiségben állnak a dolgok az ember rendelkezésére, újra kell hasznosítani, még a vizeletet is.
„Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.”
Vannak, akik a már említett Kenneth Boulding nevéhez kötik ezt a mondást, de az idézet szerepel Serge Latouche közgazdász és filozófus, növekedéstagadó, a Paris-sud Egyetem nyugalmazott professzora, az észak–déli gazdasági és kulturális kapcsolatok szakértője, a Nemnövekedés (Décroissance) mozgalom egyik alapító tagja: A nemnövekedés diszkrét bája című könyvében is, így sokan tőle származtatják a mondást. Nem lehetetlen egyébként, hogy mindketten ugyanarra a felismerésre jutottak. A könyv 2006-ban jelent meg Franciaországban, ahol a "nemnövekedés" elmélete egyfajta mozgalomként terjedt el a kétezres évek elején. A professzor szerint nem tudhatjuk, milyen lesz pontosan a növekedés nélküli társadalom, de biztos, hogy a jelenlegi folyamatos növekedésre alapozott rendszerrel szakítani kell, mert nem fenntartható. A jelenleg uralkodó közgazdasági szemlélet szerint egy vállalkozás, cég, vagy nemzetgazdaság akkor, és csak akkor működik megfelelően, ha folyamatos növekedést produkál. A közgazdász a stagnálást is hanyatlásként éli meg. A gazdaság teljesítményének mérőszáma a bruttó hazai termék, népszerű rövidítéssel a GDP. Amennyiben egy adott időszakban mérve a GDP csökken, stagnál, vagy nem elegendő mértékben növekszik, azt már úgy értékelik, hogy gondok vannak a gazdaságban. A folyamatos növekedés pedig csak fokozott fogyasztással serkenthető, ahhoz pedig az kell, hogy az emberek mindig újabb és újabb termékeket vásároljanak. Jelenleg az úgynevezett fogyasztói társadalom dívik. A földi ökoszisztéma teherbíró képessége viszont valóban véges. Nem tudni pontosan, meddig viseli el a végtelen növekedést, amely az erőforrások túlhasználatában, valamint a növekvő környezeti terhelésben, nagyméretű szennyezésben ölt testet. A termékek élettartamának meghosszabbítása lenne az egyik legfontosabb dolog, ökológiai szempontból. Vajon mennyire racionális, ha 2-3 évente lecseréljük a használati tárgyainkat. Technológiailag ma már nagyon is kivitelezhető, hogy egy személygépkocsit, vagy mosógépet olyan minőségben gyártsanak, hogy azt évtizedekig nagyfokú megelégedettséggel használni lehessen. A cégek viszont, a saját piacuk fenntartása érdekében tudatosan pont az ellenkezőjére törekednek. A „fejlesztők” ma már azon dolgoznak, hogy a gépkocsi, a konyhai eszköz, háztartási gép, vagy bármi más, ne tartson túl sokáig, mert akkor belátható időn belül az emberek nem vesznek újat. Ez kellene hogy legyen a fenntartható fejlődés mozgatórugója?
Változó korban
Nem csak néhány különc közgazdász, vagy filozófus foglakozott a növekedés korlátaival. Az olyan elemzések, mint a Római Klub harmadik jelentése, a Pentagon elemzései és jelentései, vagy a Bilderberg-csoport által közzétett előrejelzés a globális problémák kumulálódásának lehetséges időpontja, mind erről szólnak, kicsit másként megfogalmazva. A rendszer az elemzések szerint nem egyik pillanatról a másikra fog összeomlani, de a folyamat már elkezdődött. A 2030 és 2070 közé eső időszakra jósolják azt, amikor már valóban komoly globális gondok jelentkeznek. A klímaváltozás és ennek következményei, mint például az éhezés, vagy a környezeti katasztrófák, fokozatosan szétfeszítik a meglévő rendszert. Valószínűleg mindenképpen eljutunk tehát valamiféle nemnövekedéshez. A kérdés az, hogy tudatosan és békés úton, hogy felkészülünk-e rá, vagy kaotikusan, beláthatatlan következményekkel érünk el oda.
Kenneth Boulding klasszikus elméletével élve meg kellene tanulnunk a gazdag prérin kóborló cowboy helyett, az űrben tartózkodó űrhajós eszével gondolkodni. Mindent beosztani, amink van, azt megbecsülni. Máskülönben pusztulásra vagyunk ítélve, hiszen lényegében Földünk is csak egy nagy űrhajó.
