Nem mondhatjuk azt, hogy a megtévesztés, a félrevezetés, a valóság megmásítása egyidős az emberiséggel. Azért nem, mert az ilyen törekvések az állat és növényvilágban is megfigyelhetőek. Nevezhetjük ezeket a dolgokat esetenként akár marketingnek is, amit szintén sokszor tévesen modern tudományágnak neveznek, holott a dolog attól, hogy nem volt elnevezve, szépen definiálva, létezik már ősidők óta. A megtévesztés, a félrevezetés lehetősége esetenként vonzó a cégek, vállalkozások, de még a kormányok számára is. Az sem új keletű dolog ugyanis, hogy amennyiben valakinek, vagy valaminek a rossz hírét keltik, az emberek elfordulnak, elpártolnak tőle. Ezzel a helyzet tovább súlyosbodik. Ezért talán még normálisnak is nevezhető jelenség, hogy mindenki megpróbálja a lehető legjobb színben ábrázolni saját magát, az általa képviselt céget, vagy intézményt.
Meg kell azonban különböztetni az egyes eseteket egymástól. Más dolog, ha pl. egy cég egy reklámban saját termékeinek vagy szolgáltatásainak a jó oldalát emeli ki csupán, az esetleges fogyatékosságokat pedig elhallgatja. Megint más dolog, ha pl. a pénzügyi és a gazdasági eredményekkel manipulálnak. Ez lényegében törvénybe ütköző cselekedet a világ minden részén. Viszont az üzleti logika azt diktálhatja, ha elrejtik a veszteségeket, a rossz eredményeket, az hozzájárul a bizalom emelkedéséhez, ami bevételnövekedést, hasznot eredményez, amivel pedig a rossz eredmények is megjavulnak. Így válhat a hazugság igazsággá?
A pénzügyi jelentések, a számviteli adatok pontos és tisztességes összeállítása egy elengedhetetlen alap lenne a piacgazdaság jó működéséhez. A tisztességes magatartás követelménye valójában nemcsak az emberek, cégek, de a kormányok esetében is alapvető szempont kellene hogy legyen. A pénzügyi válságok a legtöbb esetben a kormányok félrevezető magatartásából, valamint a politikai találékonyságukba vetett túlzott bizakodásból eredtek. Utólag szinte mindig kiderült, hogy pl. a bedőlt bankok, az államcsőd közelbe jutott országok előzőleg rendre nem pontos adatokkal operáltak. Ezt tudva, vajon mennyire hihetünk bármiben, és mekkora hatása van annak, amiben hiszünk?
Ha nem tudom, nem fáj?
Tanulságos ami a 30-as években tomboló nagy gazdasági válság idején történt Olaszországban. A fizetésképtelenség határán működő olasz bankok nem verték nagydobra a problémákat, amivel küszködtek. Mussolini fasiszta kormánya ugyanis teljes ellenőrzése alá vonta a sajtót. A gondok ott is jelentkeztek, erről azonban nem érkeztek hírek. A szigorú cenzúrával sikerült enyhíteni a válság súlyát. Az átlagember nem értesült arról, mekkora bajok vannak, így nem rohanták meg a bankokat, mint másutt. Ennek nyomán pedig a gazdasági depresszió enyhébb lefolyású lett. Máshol, ahol nyíltan, sőt esetenként szenzációhajhász módon beszéltek a gazdasági gondokról, a betétesek megrohanták a bankokat, ami azonnali és mérhetetlenül nagy károkat okozott. Sok esetben indokolatlanul is rombolta a foglalkoztatást. Például, amikor olyan vállalkozásokat juttatott csődbe, amelyek egyébként normális körülmények között hitelképesek lettek volna, de a pánikhangulatnak köszönhetően nem jutottak elég pénzhez.
A válságok idején a bizalom jelentős szerepet játszik, ezért Mussolini eszközeivel és példájával a mai napig gyakran próbálkoznak. Az igazság és a tények torzítása a kormányok számára úgy tűnik, örök vonzerőt jelent. Különösen érvényes ez a választások előtti időszakokban, illetve válságos helyzetekben. Ma is gyakran alkalmazott eszköz például, amikor a kormányok többletbevételeket jeleznek előre, hogy hitelképesebbnek látsszanak. A gazdasági adatokat pedig különféle módszerekkel „megszépítik”, hogy bizalmat sugározzanak a befektetők irányába is. Ha bejön a „blöff”, a valós adatok már megközelíthetik azt, amit előzőleg csak hazudtak.
A hatékony piacok elmélete
A mai kor pénzügyi folyamatainak tanulmányozásakor megkerülhetetlen szempont a hatékony piacokról szóló elmélet. Információs korszakban élünk. A piaci szereplők, de az elméleti szakemberek is természetesnek veszik, hogy a tőzsdei vagy piaci árakba azonnal beépül minden elérhető információ. A természettudományi analógiákra hivatkozó, az árak és árfolyamok bolyongását és előrejelezhetetlenségét tárgyaló, a hatékony piacok elméleteként ismertté vált teória Eugene Fama nevéhez köthető. 1970-ben publikált írásának megjelenése óta egyfolytában azon vitatkoznak jeles és kevésbé ismert elmélkedők, hogy a mindennapi gyakorlatban lehet-e abszolút piaci hatékonyságról beszélni. Az átfogó elmélet megjelenésétől eltelt negyven év alatt már sokszor – mindig újra – időszerűvé vált az a kérdés, vajon a teória megállja-e helyét a ciklikusan ismétlődő válságok és fellendülések tükrében. A 2008-as pénzügyi válság kitörésekor az elmélet szélsőséges pártfogói mély csendbe burkolództak, míg ellenzői a bizonyítékot vélték felismerni, hogy téves a teória. Egyesek az elmélet elterjedésében krízis kitörésének legfőbb okát látták. Megállapítható, hogy Fama eredeti elmélete nem tartalmaz olyan állításokat, hogy a piaci árak minden adott pillanatban „jók”. Elmélete szerint az árak mindig csak a rendelkezésre álló összes információt tükrözik. Lehet még számos ismeretlen tényező. Akik dogmatikusan fogják fel a hatékony piacok elméletét, azok azt állítják, hogy a piac teljesen önszabályozó, a résztvevők mindig racionális döntéseket hoznak, a „láthatatlan kéz” pedig egyensúlyt teremt. Ők állítják, hogy a válságokat is a piac fogja megoldani, az állami beavatkozás pedig kifejezetten káros, mert megzavarja a piac önszabályozását. Elég azonban csak rövid ideig figyelemmel kísérni az eseményeket, máris megállapíthatjuk, hogy a piac nagyon gyakran hajlamos túlreagálni a híreket. A piacon senki nem rendelkezik az optimális döntéshez szükséges minden információval, ezért az egyéni döntések sokszor irracionálisak, így a piac működése sem racionális, ahogy azt a közgazdasági Nobel-emlékdíjas Stiglitz is megírta. Természetesen nem állítható, hogy a szabad piac „megvédése” érdekében cenzúrát, vagy hírzárlatot kellene bevezetni. Nem kell, és nem is lehetne már a mai korban olyan viszonyokat teremteni, mint Mussolini idején. Nem szabad azonban átesni a ló másik oldalára sem. Azzal is vissza lehet élni ugyanis, ha szenzációhajhász módon felnagyítjuk az eseményeket. Lényegében a két dolog olyan szempontból nem is különbözik egymástól, hogy mindkettő megmásítja a valóságot. Azt a valóságot, ami eleve csak elméleti kategória, már azért is, mert egy adott pillanatban még a mai információs korszakban sem rendelkezhet senki annyi információval, ami a szabad piac zavartalan működéséhez szükséges. Annyival sem, hogy a teljes valóságot megismerje. Ezért aztán nem ildomos sem elhallgatni, sem pedig eltúlozni, elferdíteni a dolgokat, még ha paradox módon a gyakorlatban minkét szélsőség könnyebben megy, mint a realitás.
