Nagyon sok minden megtörtént már a történelem folyamán. Gyakran hallhatunk olyan véleményeket, hogy nincs is új a nap alatt. Ahogyan fejlődik azonban az emberi civilizáció, olyan jelenségek figyelhetőek meg, melyek példa nélküliek, így nem igen lehet az előzetes tapasztalatokat felhasználni azok vizsgálatára. Az egykori szocialista országok piacgazdaságra történő áttérése például egy olyan folyamatként kezdődött, ami a történelemben példa nélkülinek számít, nem voltak előzetes tapasztalatok. Ha megnézzük most az egykori szocialista országok utódállamait, jelentős gazdasági eltéréseket és hatalmas egyéb különbségeket fedezhetünk fel. Már csak azért sem lehet ez meglepő, mivel a startpozíciók is különbözőek voltak, az esetenként egyforma államberendezés ellenére. Az egykori KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) országok, valamint az egykori Jugoszlávia szintén egykori tagköztársaságai között is esetenként hatalmas különbségeket tapasztalhatunk. Elég csak például Csehországot Bulgáriával, vagy Szerbiát Szlovéniával összehasonlítani.
Az igazi piacgazdasággá történő átalakulás folyamata Szerbiában elsősorban a 90-es évek eseményei miatt jelentős késéssel zajlik, aminek viszont lehetett volna egy olyan előnye, hogy megismerhettük volna a folyamat buktatóit és hátulütőit, és esetleg elkerülhettük volna ezekből okulva a szarvashibákat. Ugyanakkor a bevált dolgokat és modelleket pedig csak simán le lehetett volna másolni. Mindezek a vélemények már sokszor elhangzottak egyébként, esetenként nagy adag demagógiával, máskor populizmussal párosítva. Tény ugyan, hogy a mi viszonyaink sok mindenben merőben különbözőek a más országokétól, biztos igaz, hogy van egy sajátos, csak itt jellemző mentalitás is, tény viszont az is, hogy az alapvető irányzatok mégiscsak felismerhetőek és hasznosíthatóak lettek volna a specifikus különbségek ellenére. Az is tény, hogy mások hibáiból és mások sikereiből jóformán semmit sem okultunk, nem sikerült elkerülni azokat a buktatókat, melyeken mások is megbotlottak és nem sok jó megoldást sikerült lemásolni. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az átalakulást az előttünk járó országoknak más, és nekünk is más általános konjunkturális és világgazdasági környezetben kellett végrehajtani.
Többszöri nekifutásra
A különbözőségek és helyi jellegzetességek, sajátosságok ellenére egy általánosan megfigyelhető tényszerűség, hogy a poszt-szocialista országok teljes piacgazdaságra történő áttérése egy többszöri nekifutásra, és kisebb – mondjuk úgy – pihenőkkel valósítható meg. Szegmenseiben a társadalmakat az ilyen átalakulások során olyan megrázkódtatások érik ugyanis, melyek nyomán valóban kisebb „pihenőkre” van szükség. A társadalom teherbíró képessége ugyanis mindig véges. Ennek bizonyítékául nagyon sok történelmi tapasztalat áll a rendelkezésünkre. Eddig mindössze néhány olyan választási ciklus tapasztalataival rendelkezünk itt Szerbiában, mely teljes mértékben szabadnak mondható. Ahogyan azonban más országok esetében, úgy nálunk is megfigyelhető, hogy ezek a pihenők szorosan kapcsolódnak a választási ciklusokhoz. Alapvetően jellemző, hogy a választási ciklus végén, tehát közvetlenül az új választások előtt nagy ígérgetés és osztogatás veszi kezdetét, amit a ciklus elején szinte mindig a gazdasági kényszerrel magyarázott költségvetési szigor, és az általában reformfolyamatnak elnevezett megszorítások követnek. Ezen mechanizmusokon keresztül a választási ciklusok jelentős hatással vannak az ország gazdaságának fejlődésére, a jelenség a már nagy hagyománnyal rendelkező nyugati demokráciákban is jól ismert és a szakmai terminológiában „stop-go” gazdaságpolitikának nevezik, melynek magyar megfelelője talán a „húzd meg – ereszd meg” kifejezés lehetne. Az ilyen ciklusok általában korrupciógerjesztő hatással is bírnak, hiszen elsősorban a választások előtt nő meg a politikai pártok étvágya. Ilyenkor folyamodnak olyan eszközökhöz, melyekkel gyakran akár nem legális kanálisokon keresztül is pénzt pumpálnak azokba a csatornákba, melyeken keresztül a kampányukat finanszírozzák.
Jobbra vagy balra?
Szerbiában jelenleg a „húzd meg – ereszd meg” ciklus ereszd meg fázisában vagyunk. Ez egyértelműen felismerhető például azokból a gazdasági célú kormányintézkedésekből, melyeket az utóbbi időben foganatosítanak. A járulékbefizetéssel, a munkahelyteremtéssel és a hitelfelvétellel kapcsolatos kedvezmények mind-mind ebbe a kategóriába sorolhatóak, de a béremelések, nyugdíjemelések és a különféle engedmények is. Noha a bejelentések szerint folytatódnak a reformok is, talán nyilvánvalónak tűnik, hogy az olyan érzékeny területek reformjára, mint amilyen a közszférában a létszámleépítés lenne, a választásokig már nem lehet számítani. Most nyilván egy kis „pihenő” következik az átalakulásban, az adott körülmények között, és a meglevő lehetőségekkel élve, megpróbálnak majd bennünket arról meggyőzni, hogy ismét mind jobban élünk, és ez a tendencia akkor folytatódik, ha a megfelelő opcióra szavazunk majd.
A lassú, vagy gyors változtatásra – átalakulásra, pedig jó példa lehet az angol parlamentben egy állítólag valóban megtörtént eset. A képviselők arról a felvetésről vitáztak, hogy a hagyományosan baloldali közlekedésről át kellene térni a jobboldalira, ezzel is alkalmazkodva a világ más részeihez. Persze, azonnal jöttek a kifogások, hogy miért nem annyira egyszerű, és miért nem lehet gyors az áttérés. A hagyományok, a megszokások, a berögződések levetkőzése nem egyszerű dolog, de ott van az autóipar, melynek szintén kell egy átállási időszak, szólaltak fel sokan a témában. Elsősorban a konzervatív képviselők hangoztatták, hogy csak körültekintően, finoman, megfontoltan, egy átmeneti időszak után kellene és lehetne majd áttérni a jobboldali közlekedésre. Erre az egyik képviselő azt javasolta, ha már nem lehet csak úgy simán áttérni, akkor egy kezdeti időszakban legyen ez csupán a forgalomban résztvevő kamionok számára kötelező érvényű. Valahol itt tartunk most mi is?
