Amikor a dinár árfolyama az euróhoz mérten megközelítette, majd nagy tempóban átlépte a 100 dináros határértéket, többen is valamiféle lélektani határról beszéltünk, aminek áthágása valamilyen komoly következményekkel jár országunk gazdaságának a szempontjából.
Abban a pillanatban azonban azon kívül, hogy az euróért többet kellett fizetni, nem történt egyéb eget rengető változás. Úgy tűnt, még az árak rugalmassága is kivételesen alacsony az árfolyamhoz képest. Ezt akkor a legtöbben azzal az egyszerű okkal magyarázták, hogy az alacsony vásárlóerő, a zsugorodó fizetőképes kereslet miatt nem emelkednek az árak. Később fejtette csak ki inflációs hatását az árfolyam emelkedése, kicsit sarkítva úgy is lehetne fogalmazni: előbb sokan megszabadultak elfekvő készleteiktől, még a régi árakon.
Lényegében miért is volt lélektani határnak nevezhető a 100 dináros árfolyam? A közgazdaság-tudomány nem ismeri a számmisztika fogalmát. Nincs bebizonyítva, hogy a tízes számrendszer használatából eredően az árfolyam által elért bármely kerek szám más jelentőséggel bírna, mint a nála valamennyivel alacsonyabb vagy magasabb érték. Bizonyos szempontból valóban igazuk van tehát azoknak, akik áltudományosságot tulajdonítottak annak a meghatározásnak, hogy a dinár- és euróárfolyam 100-as szintje valamiféle lélektani határ lenne. Ennek egy másik ékes bizonyítéka lehetne a mostani tény is, hogy ismét átlépte az euró értéke a lélektaninak nevezett 100-as szintet, de most felülről lefelé tette. A világ akkor sem és most sem dőlt össze egyik pillanatról a másikra, ahogyan az ezredforduló pillanatában sem következett be a világvége, pedig többen is jósolták.
A hatást, amikor a dinár felfelé lépte át a százas határt, csak utólag éreztük, azt pedig, hogy fentről ment alá, majd a jövőben fogjuk. Következmények nélkül viszont biztosan nem lehet megúszni egyiket sem. A számok lélektani hatásában kétkedőknek pedig a figyelmébe ajánlom a bevásárlóközpontok akciós árait. A világ minden részén nagyon gyakran élnek azzal a fortéllyal, hogy valami nem százegységnyi pénzbe kerül, hanem „csak” 99,99-be, vagy az ára valaminek nem 7000, hanem „csak” 6999 stb. Ugye ismerős, és ugye megfogott már mindenkit legalább egy alkalommal az effajta árképzés? A számoknak ezek szerint mégiscsak van lélektani hatásuk, a jelenség nem az áltudományosság kategóriájába sorolható.
Stagfláció
Szerbia most azok közé az országok közé tartozik, ahol egyértelműen stagflációt diagnosztizálhatunk. A stagfláció egy már régebbről jól ismert közgazdasági fogalom. Olyan magas infláció – hosszabb ideig tartó áremelkedési ütem –, amely lassú gazdasági növekedéssel vagy akár recesszióval, ezenkívül még nagyarányú munkanélküliséggel párosul. Maga a szó a stagnálás és az infláció szavak összevonásával keletkezett. Stagflációs körülmények között a gazdasági növekedés alacsony vagy negatív, az infláció viszonylag magas, a foglalkoztatás aránya pedig alacsony. Eddig a dolog ránk illik, még a hivatalos statisztikai adatok alapján is. Azért kell megjegyezni, hogy még a hivatalos adatok alapján is, mert az utóbbi időben megjelentek olyan híresztelések, hogy az elmúlt időszakban szép hazánkban a statisztikai adatokat is némileg kozmetikázták. Elsősorban arról beszélnek, a sajtóban arról olvashatunk, hogy a gazdasági visszaesés az elmúlt három évben jóval nagyobb volt annál, mint amit a hivatalos statisztikai adatok tükröztek. Lényegében nem lepődnénk meg már azon sem, ha kiderülne, hogy a mutatóink rosszabbak voltak, mint a közzétettek. Sem itthon, sem a határokon túlra nézve nem lenne precedens nélküli, ha kiderülne a „kozmetikázás”.
A következmények ezután várhatóak
Maradjunk azonban a stagfláció meglétének diagnózisa mellett, hiszen az még a hivatalos adatok alapján is megállja a helyét. Miért is nem jó nekünk a stagfláció? A monetáris és a költségvetési politika hagyományossá vált eszközeinek alkalmazása stagflációs körülmények között nehezebben kivitelezhető, mint egyébként. Ez azért van így, mert az említett eszközök alkalmazása arra a logikára épül, hogy a gazdasági növekedés magasabb, míg a csökkenés alacsonyabb inflációval párosul. A jelenlegi helyzetben viszont az infláció bőven két számjegyű, a gazdasági növekedés, ha létezik is, alig mérhető, az árfolyam viszont erősödik. Egy viszonylag nyitott és ugyancsak viszonylag szerény teljesítményű gazdaságban, mint a hazai, az infláció leszorítása érdekében megemelt kamatok leggyakrabban nem a pénzkínálat csökkenését, hanem csak az árfolyam eltolódását eredményezik. Az árfolyam eltolódása nem a hazai termelést, hanem import növekedését ösztönzi. Az ipari termelésre sorvasztó, míg a behozatalra ösztönző hatással van, de lényegében fennáll egy fogyasztásnövelést serkentő kockázata is. Klasszikus értelemben vett túltermelési tünetek nem tapasztalhatóak, a gazdaság szereplői viszont a jelen körülmények között nagy általánosságban további adóssághegyeket halmoznak fel. A növekvő adósságok kamatterheit a cégek megpróbálják áremeléssel ellensúlyozni, azaz a vevőkre áthárítani, több-kevesebb sikerrel. Az infláció pedig némi késleltetéssel ugyan, de átgyűrűzik a gazdaság egészére. A sor végén ott vannak a munkavállalók, akik a magas infláció miatt az árfolyam erősödése ellenére is béremeléseket követelnek. Olyan helyzet áll elő, amikor a gazdasági tényezők egész láncolata úgy akar több pénzhez jutni, hogy ellenszolgáltatásként nem termelnek többet, vagy nem javul a szolgáltatásuk minősége. Emellett a monopolhelyzetet élvező cégek olyan hosszú fizetési határidőket kényszerítenek rá beszállítóikra, hogy azzal lényegében már teljesen „rátenyerelnek” azok forgóeszközeire, tovább súlyosbítva helyzetüket. Az pedig, hogy sem a versenyszférában, sem pedig az állam ellenőrzése alatt álló területeken az árak az árfolyam erősödésével nem csökkennek, sőt még emelkednek is, annak lehet a bizonyítéka, hogy az erős dinár hosszú távú fenntartásának lehetőségében nem bíznak a cégek, de maga az állam sem.
