Világszerte hatalmas gond a munkanélküliség. Szerbiában is az egyik legnagyobb társadalmi probléma, melyet mindenképpen az általános gazdasági helyzet következményeként kell vizsgálni. A dolgot nem lehet megfordítani, ugyanis nem a nagyarányú munkanélküliség a jelenlegi helyzet okozója, hanem fordítva. A hivatalos statisztikai adatok azt mutatják, hogy 2008-ban, a világválság kezdetén, valamivel kevesebb mint 730 000 munkanélkülit tartottak nyilván.
Az elmúlt évek során ez a számadat mindössze egy-két ezerrel nőtt vagy csökkent, és csak 2009-ben haladta meg a 730 ezret 372-vel, ami statisztikai értelemben a stagnálással azonosítható. Ez azt a feltehetően hamis illúziót sugallja, hogy a válságot sikerült a munkanélküliek számának nagyarányú növekedése nélkül túlélni. Tudni kell, hogy a Nemzeti Munkaközvetítő Szolgálat szigorú feltételekhez köti, hogy valaki szerepelhessen a nyilvántartásukban. Így egészen biztos, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik munkanélküliek ugyan, de kívül maradnak a hivatalos statisztikákon, mert nem szerepelnek a nyilvántartásban, valamilyen adminisztratív kifogás miatt nem szerepelnek a nyilvántartásban. Érdekes lenne a nyilvánosság elé tárni, hogy hányan jelentek meg a foglalkoztatottak nyilvántartásában azok közül, akiket töröltek a nyilvántartásból. Ilyen adat azonban egyelőre nem elérhető, ugyanakkor sokan vannak, akik viszont szerepelnek a nyilvántartásban, miközben valahol feketén dolgoznak. A két adat feltehetően nem egyenlíti ki egymást, az előbbiek szinte biztosra vehetően többen vannak, így a legszerényebb becslések szerint is legalább 800 ezer és egymillió közöttire tehető a munkanélküliek száma, a borúlátóbb becslések azonban másfél milliós „hadseregről” beszélnek. Súlyosbítja a gondot, hogy a kedvező politikai események ellenére sem várható, hogy a foglalkoztatás az előttünk álló években 1-2 százaléknál nagyobb arányú évi növekedést tudna elérni. A közgazdasági tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy az évente 2-3 százalékos GDP-növekedés még nem jár a foglalkoztatottság növekedésével. Másrészt a termelés technológiai szintjének várható emelkedése is azt fogja eredményezni, hogy egységnyi termék előállításához egyre kevesebb emberre lesz szükség.
Ageizmus
Gyakori téma, hogy azok a munkanélküliek vannak a legnehezebb helyzetben, akik idősebb korban veszítik el állásukat. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet meghatározása szerint a munkaképesség felső korhatára 74 év. Az Európai Unióban a felső korhatárt 64 évben határozták meg, ugyanakkor a tagállamokban a nyugdíjkorhatár a 60 és 67 év közötti széles sávban mozog. Az ENSZ Egészségügyi Szervezete, a WHO szerint az öregedés korszaka 45-50 éves korban kezdődik, és 60-65 éves korig tart. Ezt követi az idősödés korszaka, aminek hossza egyénenként nagyon változó, de átlagosan a 75. életév környékén zárul. Ezen felül idős korról szokás beszélni. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal egyik újabb tanulmányában megállapítja, hogy a foglakoztatással kapcsolatos diszkriminációellenes jogszabályok terén világszerte javult ugyan a helyzet, a gyakorlatban azonban a gazdasági és a vele együtt járó szociális világválság következtében ismét nagyobb eséllyel fordul elő hátrányos megkülönböztetés bizonyos munkavállalói csoportokkal szemben. Ezen csoportok közé tartozik a korosabb munkanélküliek kategóriája. Vannak már olyan szélsőséges vélemények is, melyek szerint a válság eredendő oka, hogy az emberek mind tovább élnek.
A születéskor várható életkor az elmúlt egy évszázad során átlagosan valóban jelentősen emelkedett. Az átlagok azonban gyakran csalósak is lehetnek, így téves következtetések levonásához adhatnak alapot. A csecsemőhalálozás csökkenése, a gyermekbetegségek gyógyításában elért eredmények nagyban hozzájárulnak az átlag javításához, viszont a 65 év felett várható időtartam már ötven évre visszamenőleg világszinten csak nagyon lassan emelkedik. A nyers demográfiai determinizmus annyira nem új jelenség, hogy erőteljesen felbukkant már a távoli 1930-as évek végén, amikor Európában az akkor már mintegy hetven éve tartó folyamatos születésszám-csökkenés miatt kongatták a vészharangokat.
Az ageizmus kifejezést a tavaly 83 éves korában elhunyt amerikai pszichiáter, Robert Neil Butler alkotta a rasszizmus és a szexizmus analógiájára. Az age szó kort jelent, az ageizm, vagyis ageizmus pedig koralapú diszkriminációt. Butlert a modern gerontológia atyjának tartják, 50 éven át harcolt az idősekkel való méltóságteljes bánásmódért tudományos és politikai eszközökkel egyaránt. Neki köszönhetően jutott el a köztudatba: az időskor is lehet a fejlődés, a tanulás és a lehetőségek időszaka.
Beszéljünk róla
A szerbiai munkaerőpiacon egyértelműen azonosíthatjuk az ageizmust mint jelenséget. Már a 40-45 év felettiek is komoly nehézségekkel találják szemben magukat, ha munkát keresnek. Nemrég hallottam egy cégvezető véleményét, aki paradox módon arról beszélt, hogy nem hajlandó 40 év feletti új munkaerőt foglalkoztatni semmilyen poszton, miközben maga is ötvenes éveit tapossa. Társadalmunkban az ilyen negatív visszajelzések az érintetteknél olyan tanult tehetetlenséget eredményeznek, melynek hatására a sikertelenségtől való félelem okán gyakran már nem is próbálkoznak intenzív munkakereséssel, ami önbeteljesítő jóslatként működve tovább rontja a helyzetet. Társadalmunk a felnőttoktatás fellendítésével tehetné meg a kezdeti lépéseket a helyzet orvoslása érdekében. A folyamat beindulásához azonban az érintettek aktív részvételére is szükség van, magyarán: kettőn áll a vásár! Gazdasági szempontból azonban nagyon lényeges egyrészt, hogy mibe kerül az alkalmazkodás a munkaerő-kínálathoz, másrészt, hogy milyen hatékonysággal használják fel a felnőttképzésre szánt összegeket. Mindenesetre megállapítható, hogy Szerbiában az ageizmus mindennapi jelenség, és érvényes rá, amit Morgan Freeman a rasszizmusról mondott: „Addig lesz, míg beszélünk róla!” Sajnos mi ott tartunk, hogy igazából még el sem kezdtünk beszélni róla.
