Sajtószlengben uborkaszezonnak hívják azt a nyári időszakot, amikor még a fű se nő (de férfi sem), így aztán a szorgalmas és derék újságírók, nem kímélve magukat a terepi munka fáradalmaitól, arról készítenek tartalmas és sokatmondó beszámolókat, mennyire elégedett vidékünk és országunk lakossága a piacon kínált uborka minőségével.
Nem nevezhető azonban valódi uborkaszezonnak ez a mostani, hiszen a hazai és a külföldi történések, kipattanó és tovagyűrűző botrányok, merényletek, halálesetek, és más, rendkívüli és nem mindennapi események nem sok teret hagynak azoknak, akik valóban az igazi uborkáról szeretnének értekezni. Maga az uborka témája sem a régi és unalmas, amióta ezt a mellesleg nagyon egészségesnek mondott, egyébként pedig a Himalája déli lejtőiről származó tökfélét, mint utólag kiderült, alaptalanul meggyanúsították, hogy hasmenésjárvány terjesztésében közreműködött. Több százezer tonna uborka és sok ezer termelő zsebe bánta, hogy rossz hírét keltették, előbb tulajdonképpen csak a spanyol uborkának, de mire a többi bebizonyíthatta volna, hogy nem spanyol, és kiderült, hogy a spanyol sem volt vétkes, a tömegpszichózis és az abból eredő piaci mechanizmusok már megtették a magukét. Szerbiában a napokban az uborka helyett a paradicsom került „reflektorfénybe”, egyrészt azért, mert a „bankok–politika–jelentős cégek reláción” kipattanni látszó botrányok egyértelmű üzenete csupán az, amit eddig is tudtunk: továbbra sem uralkodnak paradicsomi állapotok országunk gazdaságában. Sőt, a korrupció elterjedtsége, valamint a különféle nem kívánatos háttérbeli politikai és más típusú összefonódások miatt továbbra sem lehet mindenki számára vállalkozásbarát környezetről beszélni, még akkor sem, ha hivatalos helyekről nem ezt halljuk. A paradicsom pedig még azért is a figyelem központjába került, mert a szerbiai piacokon a nemrég még 100 dinár feletti kilónkénti áron forgalmazott termény ára hirtelen 20 dinárra csökkent – állítólag a hatalmas kínálat következtében. Hivatalos magyarázatok szerint a fóliasátrakban termesztett paradicsomot most dobják nagy mennyiségben piacra, amikor már kezd érni a szabadföldön termesztett, aminek még az íze is más…
FALUBELI GYÜMÖLCSÖK
Szerbiában nemcsak az éghajlat, de a földterületek nagy része is kiválóan alkalmas gyümölcsök és zöldségfélék intenzív termesztésére. Gyakran hallhattuk már a múltban is, hogy mekkora gazdasági lehetőségek rejlenek ennek a két ágazatnak, valamint a rájuk épülő feldolgozóiparnak a felfuttatásában. Ha azonban megnézzük, hogy évről évre mi mindent importálunk hatalmas mennyiségekben, azt hihetnénk, mégiscsak olyan viszonyok között élünk, amikor képtelenség bármire azt mondani, hogy jó lehetőségeket rejt. Vöröshagymát, sárgarépát, burgonyát, fokhagymát, almát, körtét, paradicsomot, káposztát, uborkát, babot, de még szilvát is importáltunk, noha Szerbiát világviszonylatban is a legjelentősebb szilvaexportőrök között tartják számon. Az év eleje óta mintegy tízezer tonna burgonyát, ötezer tonna paradicsomot, nyolcezer tonna almát, hétszáz tonna körtét, nyolcszáz tonna földiepret, száz vagon paprikát, két és félezer tonna uborkát, négyszáz tonna fokhagymát, több ezer tonna babot és vöröshagymát importáltunk a világ különböző országaiból. A származási helyet illetően pedig Törökország, Macedónia, Görögország, Hollandia, Németország, Magyarország, és más, már megszokott országok mellett olyan számunkra „egzotikusnak” számító gyümölcs és zöldségféle exportőrökkel találkozhatunk mint Kirgizisztán, Argentína vagy Moldávia. Bizonyos szerzők szenzációként kezelik az említett tényeket, viszont ez is csak a globalizáció következménye, és ha már azt szokás mondani, hogy globális világunk olyan már, mint egy nagy falu, hát mondhatjuk, hogy a gyümölcs is csak falubeli.
BAB KIRGIZISZTÁNBÓL
A jelenlegi körülmények között lehet, hogy meglepőnek számít, hogy olyan gyümölcsöt és zöldségfélét importálunk, melyek hazai körülmények között is nagy mennyiségben sikerrel termeszthetőek. Más részről nem is annyira meglepő, főként, ha figyelembe vesszük, hogy Szerbia megnyitotta piacát az európai uniós tagországok exportja előtt, másrészt nagyon sok országgal a kétoldalú szabadkereskedelmi egyezmények nem teszik lehetővé, hogy vámokkal védjük a hazai termelést. Tudni kell azt is, hogy az ilyen típusú behozatali termékek alacsony ára nagyon sok esetben a származási ország magas szintű támogatási rendszerének eredménye. Ugyanakkor a termelékenység szempontjából is hatalmas a lemaradásunk a világ más részeihez képest. Az olyanokhoz képest is, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még követendő példaként bennünket emlegettek. A nagy kereskedelmi láncolatok ma már jelentős szerepet töltenek be a hazai lakosság ellátásában. Ők csakis olyan beszállítókat választanak, melyek folyamatosan jó minőségű árut tudnak garantálni nagy mennyiségekben és kedvező árakon. Sokan azt mondják, nem a kirívó és meglepő eseteket, paradoxonokat kell szem előtt tartanunk, hanem a globális gazdasági viszonyok között az adatokat összességében szemlélnünk. Ha így nézzük, akkor Szerbia külkereskedelmi mérlege a gyümölcsök és zöldségfélék kivitele és behozatala szempontjából folyamatosan több mint egymilliárd dolláros többletet mutat, azaz ennyivel többet szállítunk ki, mint amennyit behozunk. Akadnak, akik az irreális árfolyamot, azaz az indokolatlanul erős dinárt tartják bűnösnek, amiért a kivitel nem annyira, a behozatal pedig annál inkább kifizetődő. Mindezekben van is némi részigazság, ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az átlagos szerbiai polgár a hivatalos statisztikai adatok szerint nagyságrendekkel, kétszer-háromszor kevesebb gyümölcsöt és zöldségfélét fogyaszt az európai átlagnál. A behozatal tehát nyilván azért alacsony, mert többre nincs fizetőképes kereslet. Van egy másik szempont is. Az átlagos szerbiai termelő 20 személy számára állít elő élelmiszert, míg egy átlagos német termelő 150 részére. Ez nyilván nemcsak azért van így, mert a német okosabb vagy ügyesebb, hanem azért is, mert nagyobb állami támogatásban részesül. Érdekes és jellemző példaként említhető a vöröshagyma esete. Szerbiában többnyire akkora mennyiséget termesztenek, amennyi a hazai lakosság igényeit kielégíti, ennek nagy részét azonban megfelelő tárolási lehetőségek híján már a betakarítás után kiszállítják külföldre. A téli hónapokban viszont vöröshagymát importálunk főként Hollandiából és Macedóniából. Kuriózumként hangzik az is, hogy babot pl. Kirgizisztánból és Kínából importálunk, mivel a hazai termelésben a hozamok nem érik a hektáronkénti egytonnás szintet sem. Így esetenként hagyományos ételeinket is kirgiz babból készítjük holland vöröshagymával.
