Az elmúlt hét az üzletekben a cukor jegyében telt. Úgy is mondhatnánk, hogy vitték, mint a cukrot. Pedig nem olcsó, de az árutartalékokból ígért intervenció ellenére mindenki arról beszél, hogy még drágább lesz, hiszen a világpiacon is emelkedik az ára. Ezért viszik. Na meg azért is, mert most van a befőzések és a pálinkafőzés ideje. A kenyér viszont olcsóbb lett, de az általános irányzatokban továbbra is drágulást tapasztalhatunk.
Nem csak országunkra jellemző kuriózum, hogy az élelmiszerárak szüntelenül emelkednek. A folyamat jó ideje tart már. Nem új megállapítás, hogy globális szinten az egyre növekvő népesség számára a rendelkezésre álló élelmiszerkészletek egyre szűkösebbek. Forradalmak törnek ki, melyek okai a politikai háttértevékenység mellett az élelmiszerhiányra vezethetők vissza. A kilátások nem kecsegtetőek. Sok apró mozaikból áll össze a világ élelmiszerellátása, de nagyon fontos, hogy a legnagyobb mozaikdarabkákban hogyan változik a helyzet. Brazíliában és Ausztráliában áradások tizedelték meg a termést, Kínát szárazság sújtotta. Oroszország még nem heverte ki a tavalyi szárazság következményeit. Komoly veszélyeket rejt magában a jelenlegi szituáció. Eddig nem sok publicitást kapott, de tapasztalható, hogy világ nagy élelmiszer-exportőrei a készletek felhalmozásába kezdtek. Ennek egyrészt spekulatív okai vannak, másrészt feltehetően tartanak attól, hogy a helyzet még inkább romlik. Az élelmiszerárak alakulása több tényező függvénye. Nemcsak az időjárás és a spekulatív készletek halmozása gerjeszti, hanem a népességgyarapodáson túl az egyéni kereslet növekedése is ebbe az irányba hat. A világ legnépesebb országa, Kína pl. már tavaly jóval nagyobb mennyiségű élelmiszert importált, mint a korábbi években. Az élelmiszer-ipari alapanyagok alternatív felhasználása az emelkedő kőolajárak függvényében nő, elősegítve a törékeny keresleti-kínálati egyensúly felbomlását. Sokan figyelmeztetnek, hogy világunkban élelmiszerválsággal „megspékelt” recesszió van kialakulóban. A még mindig tartó, és egyesek szerint mégiscsak W alakot öltő globális gazdasági válság lehet, hogy a végén nem is „W-vel” lesz azonosítható, hanem inkább „L” alakot öltő stagnálásba torkollik, ami még mindig jobbik eset annál, ami az ábécé betűivel le sem rajzolható (hacsak nem görbe I-vel), és ami a lejtmenetet, az összeomlást jelentené. A helyzet jelenlegi állása szerint ez sem kizárt.
SZABAD VAGY SEM?
Figyelmeztető tényként kell tekinteni azokra a jelenségekre, hogy már azok az elemzők sem tartják kizártnak egy újabb világméretű válsághullám kibontakozását az év második felében, vagy a jövő év folyamán, akik mondjuk úgy, hogy „hivatalból” kicsit kozmetikázott vagy részrehajló elemzéseket publikálnak a globális gazdaság állapotáról. Nem kell egyébként szakértőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, mostanra ismét elbizonytalanodni látszik a gazdaság vélt fellendülése. A bajok eredendő okait, úgy tűnik, a tüneti kezeléssel nem sikerült megszüntetni. Ha már kapitalizmusban gondolkodunk – mivel ez az uralkodó világrend, az aktuális világtrend – akkor lehet, el kellene fogadnunk, hogy a ciklikusan jelentkező válságok a kapitalizmus velejárói. A ciklikus mozgások a kapitalizmus természetéből adódnak, esetenként fájdalmasak ugyan, de megvan a szerepük is a piaci folyamatok letisztításában, a dolgok helyretételében. Az Amerikai Egyesült Államok adósságplafonjával és az euróövezet gondjaival kapcsolatos fejlemények csak esetenkénti megnyilvánulásai azoknak a torzulásoknak, melyek a piaci mozgások következményeinek enyhítésére tett beavatkozások következtében alakultak ki. A válság kitörése óta a kormányok az unióban sok ezer milliárd eurót, Amerikában sok ezer milliárd dollárt, máshol másfajta pénzeket pumpáltak a rendszerbe, ugyanakkor az átlagpolgárokat válságkezelés ürügyén megszigorításokkal sújtották. A legtöbb bankot a „too big to fail” – azaz a túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen elv alapján megmentették. Közben ha a piacgazdaság és a szabad piaci mozgásokba vetett hit alapvető elveit tartjuk szem előtt, akkor azt mondhatjuk, nem lett volna szabad megmenteni egyetlen bankot sem, hiszen ez szöges ellentétben áll a szabad piacgazdaság elveivel. A bankok esetenként azzal igazolták az általuk elszámolt magas kamatokat és mohó profitéhségüket, hogy a felhalmozott nyereségből fedezni kell az esetleges kockázati felárat, illetve a bedőlt hitelek terhét is el kell viselniük. Ha viszont a játékszabályok olyanok, hogy a kormányok az adófizetők pénzéből mégis megmentik őket, akkor eleve erkölcstelen a nagy kockázati felár. A dolgok mögött sokan összeesküvés-elméletek megvalósulását látják, pedig nyilván csak arról lehet szó, hogy akiknél sok pénz koncentrálódik, nagyobb befolyással bírnak a döntéshozatalra is.
MERRE HAJÓZUNK?
Már évszázadokkal ezelőtt többen is felismerték, hogy a technika, a technológia fejlődése a foglalkoztatottság ellenében fejti ki hatását. Sok tanulmány szerint a technika és a tudomány jelenlegi fejlettségi szintjén a munkaképes lakosság 20 százalékának a munkája elegendő lenne a világgazdaság lendületben tartásához. A baj azonban ott rejlik, hogy a maradék 80 százalék, ha nem dolgozik, jövedelme sincs, ha pedig nincs jövedelme, nem fogyaszt, ha nem fogyaszt, az visszaveti a termelést, és ezzel bezárul az ördögi kör. A jelenség globális! Vajon mi lenne a megoldás? Hogyan megszakítani a káros trendeket, hogyan kitörni az ördögi körből? Az emberiség mára már valóban bámulatos technológiai fejlettségi szintet ért el. Úgy tűnik azonban, most olyan fordulóponthoz értünk, amikor az újabb innovációkra nem a technika, a műszaki tudományok területén lenne szükség, hanem a pénzügyi, szabályozási szférában.
Ahogyan a „hosszú vizeken” folyamatosan hánykolódó hajósban – amikor már jó ideje nem lát szárazföldet, világítótornyot, a vízben nem tapasztal mást, csak az egyre nagyobb hullámok között felbukkanó cápákat és a hordalékot, a készletei pedig kimerülőben vannak – önkéntelenül felmerül bennünk is a kérdés: biztos, hogy jó irányban hajózunk?
