Az utóbbi három évben a világ országainak kormányai által foganatosított válságkezelési modellek hatása kimerülni látszik. Orvosi hasonlattal élve: a láz- és fájdalomcsillapító hatása megszűnt, az alapbetegséget pedig nem sikerült kigyógyítani. A beteg – esetünkben a világgazdaság – nyilván rosszabb állapotban van, mint a kezelés kezdetén. Emellett most ütköznek ki a nemkívánatos kockázatok és mellékhatások. Ahogyan azt mondani szokás, a beteg megmenthető még, a fájdalmas terápia azonban valószínűleg elkerülhetetlen. A tüneti kezelés tovább rontotta a beteg immunrendszerét. Sajnos azonban, a kilátásba helyezett újabb terápia kimerülni látszik egy angoltapaszos megoldásban, ami megint csak további szenvedést hozhat.
Esetünkben az egészséges piaci mechanizmusok azonosíthatóak az immunrendszerrel, mely a gyógyszer-túladagolás miatt jelentősen károsodott. Ehhez társul még, hogy a beteget a sarlatánok által alkalmazott terápiák miatt ért sokkhatások tovább gyengítették. Az sem tesz neki jót, hogy szinte folyamatosan a halálhírét is keltik. Kezdetben többnyire jött a homeopátiás terápia, amikor a kutyaharapást szőrével elv alapján, a felelőtlen hitelezésből fakadó buborékkipukkanás következményeinek orvoslására „pénz-infúziókat” és monetáris „beöntést” alkalmaztak. Könnyítették a hitelfeltételeket, ami párhuzamot vonva azt jelenti, mintha a gyógyszerek többségét szabad eladásban és olcsón kezdték volna el forgalmazni, nem figyelmeztetve mindenkit a nemkívánatos mellékhatásokra. Az államok kormányai nyilván a krízishelyzetekben politikailag is behatárolt mozgástérben cselekedtek, amikor a komolyabb operációkra nem adottak a higiéniai feltételek, a felírható gyógyszerek pedig, ismét hasonlattal élve, csak „listásak” lehetnek. A számlát azonban végül fizetni kell, ez kétségtelen. Az ár pedig nem lesz alacsony, ez is bizonyos. Valamint az is, hogy a végül a költségek zömét a legszegényebb rétegekből facsarják ki. Már akikből még lehet valamit kifacsarni. A krízis egyébként, mint a háborgó tenger, a felszínre dobja azokat az igazságokat, amiket sejtettünk ugyan, de előtte nem láttuk. Többi között azt, hogy a magukat orvosnak képzelő fehérgallérosok többsége csupán sarlatán, vagy olyan doki, aki elsősorban a saját pénztárcájának hízókúráját preferálja. Lassan rá kell döbbenni, hogy a kuruzslás, a homeopátia, a placebo-, és kutyaszőr-terápia végül „klistér, azaz a beöntés effektushoz”, sőt feltehetően amputációhoz vezet. Természetesen vannak olyanok is, akiknek valóban a beteg meggyógyítása a cél. Őket azonban ritkán engedik szóhoz jutni. Vannak azonban dilettánsok, sarlatánok, sőt átvitt értelemben vett illegális szervkereskedői is a közgazdaságtannak. Ma ilyen világban élünk…
EZ A HARC MÉG NEM A VÉGSŐ
Világunk ismét megosztott. Ezúttal azonban a megosztottság nem látható olyan egyértelműen, mint a hidegháború idején. Amerika és az ókontinens, illetve pénzügyileg és gazdaságilag a dollár és az euró szembenállása egyértelmű. A folyamatos verbális támadások mellett az eurót ismétlődő spekulatív támadások érik. A taktika és stratégia is nyilvánvaló. Egyelőre nem frontális támadásokkal próbálják az euróövezetet bomlasztani, hanem a periférikus országok nyilvánvaló gyengeségeit kihasználva. Az úgynevezett angolszász spekulációs alapok – ahogyan a ragadozók a szavannán – nem a csorda legnagyobb és legerősebb bikáját akarják egyelőre elejteni, hanem a gyengébb egyedek a célpontjaik. Ezzel azonban veszélyeztetik még a csorda fennmaradását is. Az ilyen spekulatív támadások felnagyításához az önbeteljesítő jóslatok hatását is alkalmazzák. A görögök után pedig más periférikus országok, Spanyolország, Portugália, Olaszország, majd újabban már Franciaország is hetekig intenzív spekulációs hangulatkeltés célpontjaivá váltak. Az amerikai gazdasági gondokról el kell terelni a figyelmet. Nagyon valószínű, hogy az euróövezet országainak szuverén államadóssága ellen a spekulatív támadások már csak azért is folytatódni fognak, mert a jövőben is el kell terelni a figyelmet. Nehéz előrelátni, milyen formát ölthet még a jövőben a dollár „háborúja” az euró ellen, azaz, az Amerikai Egyesült Államok meddig képes elmenni, amikor az Európai Uniót destabilizáló manőverekről van szó.
Érdemes odafigyelni Robert Zoellicknek, a Világbank elnökének minapi kijelentésére, amikor azt mondta: „új és veszélyesebb szakaszba” lépett a világgazdaság. A Világbank elnöke hangsúlyozta, hogy a világban éppen átrendeződik a nagyhatalmak közötti egyensúly. A hatalom és a befolyás „történelmi szempontból tekintve nagyon gyorsan” tevődik át a felzárkózó gazdaságokra, élükön Kínával. Megállapította azonban, hogy Kína „ingatag szereplője” a globális gazdasági rendszernek, megvannak a maga gondjai, a gazdaság túlhevülésének veszélye, a környezetszennyezés, a pénzügyi rendszer átalakítása, az állami és a magánvállalatok közötti egyensúly fenntartása, amelyekkel törődnie kell. A Világbank elnöke úgy látja tehát, hogy a válság épp most helyezi át a gazdasági hatalmat a Nyugatról Kínára, amely mindazonáltal „nem ragaszkodik ehhez a szerephez”, mivel saját gondjai kötik le.
Valóban úgy tűnik, hogy Kína mintha nem ragaszkodna a vezető szerephez, nem akarna a világ egyetlen és mindenható ura, egyben csendőre, és a folyamatoknak esetenként erkölcsileg vitatható módon a haszonélvezője lenni. Lehet azonban, ez csak látszat. Nem ismerjük pontosan a kínai mentalitást, sejtelmeink vannak csak. Nyilván stratégiájuk része, amikor nem rohannak az események elé. Megvárják, míg a dolgok maguktól odáig fajulnak, hogy a markukban lesz minden. Várnak, míg az egymás közti, és a belső csatározásokban a többiek tovább gyengülnek. Nem a kínai mentalitásra jellemző, hogy a tehenészlegényeknek, a csőre töltött revolverre alapozott gőgjével a „globális kocsmában” provokálják a többieket. Emlékezzünk, a múltban is fallal vették magukat körül, és őrizték a selyem titkát. Csendben várnak és mosolyognak, hiszen tudják, amikor majd elfogy a lőszer, a legények elitták utolsó dollárjukat, erélyesebb beavatkozás nélkül is kifekszenek a globális kocsma közepén. De addigra már fegyvert, lőszert, de még az italt is csak Kínában gyártanak.
