2024. november 23., szombat

Változó vadvilágunk

Nagyanyám mesélte hogy az ezernyolcszázas évek végén így február táján akkora tél volt, hogy a Duna jegén Baranyából átjöttek a farkasok, és komoly károkat okoztak az észak-bácskai tanyavilág jószágállományában. A helybeli vadászok nagy hajtást szerveztek az ordasok kiiktatása céljából. A fő szervező és a hajtás „hadméveletének” levezénylője a külön ezért Pestről hazalátogató Zichy János gróf volt, aki számos illusztris vendéget is magával hozott. A vadászaton két dédapám is részt vett. A nagy hadműveletnek csak a rókák meg a nyulak látták a kárát, mert a farkasok kicsúsztak a nagy körültekintéssel szervezett hajtásból. Ennek ellenére a vadászok és a vendégek nagy díszvacsorával zárták a farkashajtást.  Ezzel az eseménnyel körülbelül egyidejűleg történt, hogy a szóban forgó területen megjelent egy vadkan is. Az elmondás szerint mázsás példány volt, és az uradalom kondájában levő kocáknak próbálta tenni a szépet, de pórul járt, egy helybéli vadász jól irányzott gyöngygolyója helyben marasztalta. Ez volt a vaddisznó első említése ezen a vidéken, de utána is csak nagyon ritkán látták nyomát a sertevadnak. Még ritkábban sikerült egyet-egyet elejteni belőlük, ami akkora szenzációnak számított, hogy még az országos napilapok is beszámoltak róla.

Az utóbbi néhány évtizedben, de különösen tíz éve, a vaddisznó jelenléte ezen a vidéken is sokkal gyakoribbá vált. Szinte minden évben sikerül néhányat puskavégre kapni. Észak-Bácskában vannak olyan egyesületek, amelyek területi adottságai megfelelnek a sertevadnak, és álladóan jelenlevő populációval kell számolnunk. Ez azt jelenti, hogy vidékünket is elérte a terjeszkedő vaddisznók első hulláma.

Magyarországi tapasztalatokból tudjuk, hogy az alföldi, kimondottan apróvadas területek meghódítására a disznónak csupán tíz-tizenöt évre volt szüksége, és ma már ott is lőnek 50–100 disznót évente, ahol másfél évtizeddel ezelőtt még kizárólag nyulat és fácánt lőhetett a vadász. Itt kell hangsúlyozni, hogy Magyarország erdősültsége eltér a miénktől. Igaz, nem sokkal, de ott ritka az a vidék, ahol a fákkal fedett terület nem haladja meg a tájegység felületének legalább néhány százalékát, míg nálunk a községek többségénél ez az arány nem haladja meg a fél százalékot. Tekintettel a vaddisznó szaporaságára és terjeszkedési sebességére, várható, hogy nálunk is rövidesen mindenhol állandó vadként kell majd számon tartani.

Hogy a disznó megjelenése miként fogja befolyásolni a vadászegyesületek  életét, még korai megjósolni. Az viszont biztos, hogy a sertevad kártétele a mezőgazdaságban sokkal markánsabb, mint a nyúlé volt, amíg még volt nyúl. És vadgazdálkodási szempontból az is biztos, hogy egy apróvadas területen a vaddisznó jelenléte nem kívánatos.

A vadászok biztosan örülnek a disznó megjelenésének, és vannak/lesznek olyanok is, akik mindjárt a szórók, a dagonyák létesítésén törik a fejüket, hogy elősegítsék a disznók ott-tartását és könnyebb elejtését.

Gondolni kell azonban a disznók jelenlétének hatására az apróvadállományra is. Köztudomású ugyanis, hogy a disznó okos állat, és nagyon gyorsan rájön, hogyan kell a földön fészkelő madarak tojásait, fiókáit, illetve a kisnyulakat felkutatni, de még a néhány napos őzgidák sincsenek tőlük biztonságban. Amire rátalálnak, annak nem kegyelmeznek, feltakarítanak mindent, ami az útjukba kerül. Egy konda hihetetlen, szinte százszázalékos pusztítást tud véghez vinni egy területen.

Arra természetesen nem lehet számíthatunk, hogy minket itt a Duna és a Tisza között egy terjeszkedő faj kikerül. Hódítására számítanunk kell, és alkalmazkodnunk illik ehhez. Meg kell találnunk a módját, hogy disznó is legyen, de az apróvadállományunkat is megóvjuk valahogy. Ez nem lehetetlen, de időben kell foglalkozni a problémával.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás