Aszály és vízfogyatkozás mindenütt. A rendelkezésre álló hivatalos adatok szerint a Tisza vízhozama Zentánál az elmúlt hét folyamán nagyjából kétszázas volt. Ez azt jelenti, hogy a szelvényen kétszáz-egynéhány köbméter víz folyt keresztül másodpercenként. A nagy vizek alkalmával mért több ezres vízhozamokhoz képest ez rendkívül kevés, de még mindig kétszerese az 1993-ban mért legalacsonyabbnak. Hegymenetben haladva a helyzet még kedvezőtlenebb, arrafelé a mindenkori legkisebbeknél is alacsonyabb vízhozamok fenyegetnek.
Szegednél a múlt héten mért vízhozam 160 és a 180 köbméter között alakult, de feljebb, Algyőnél már csak 90 és 120 között ingadozott. A különbség azért ekkora, mert Szegednél már a Maros vize is benne van a Tiszában, Algyőnél viszont még nincs. Pedig a Maros vizei is – akárcsak a nótában – nagyon csendesen folydogálnak. Nagylaknál például negatív csúcsot döntött a folyó, vízszintje csaknem egy méterrel van a mindenkori legalacsonyabb alatt, vízhozama itt 46 köbméter. Ennyi vizet néhány tartálykocsi is elszállíthat, nem kell hozzá meder. A Körösökön a duzzasztás miatt magasabb ugyan a vízszint, de vízhozamát sem a Hármas, sem a Kettes, sem a Sebes... nem rakja a kirakatba. De ha már a duzzasztásnál tartunk, gyerünk haza, és nézzünk körbe Törökbecse környékén!
Hivatalos adatok szerint a duzzasztónál a szintkülönbség a felső és az alsó medence között a minap 4,8 méter volt. Egy csónakhossznyi, vagy majd’ két emeletnyi. Egy pillanatra időzzünk el ennél az adatnál. És varázsoljuk lelki szemeink elé, mi volna, ha gát nem volna. Egyik pillanatról a másikra eltűnne.
Kialakulna egy hatalmas szökőár, amelynek vezérhulláma csaknem öt méter magas volna, farka pedig némileg ellaposodva százkilométerekkel hátrább, magasan északon kullogna. A lezúduló víztömeg méreteit pillanatnyilag hanyagoljuk el, és ne foglalkozzunk azzal a nagytakarítással sem, amelyet a folyó alsó szakaszán csinálna, hiszen az már a hollywoodi katasztrófafilmek világát idézné. Ehelyett foglalkozzunk azzal a geometriával, amely a víztömegek levonulása után alakulna ki.
Ennek forgatókönyve: a gát nincs, a víztükör kifeszült és visszaállt természetes esése. És induljunk ki abból a pillanatnyilag csaknem ötméteres szintkülönbségből, amely a gát tervezése és megépítése alapján akár hatméteres is lehet.
Az illetékes intézet adatait szerint a zentai és a törökbecsei vízmérce nullpontja közötti szintkülönbség – az érthetőség végett kissé felkerekítünk – egy méter. A két vízmérce közötti táv, kerekítve, hatvan kilométer. Tehát ezen a hatvan kilométeren természetes körülmények között a víztükör esése 1,7 centiméter folyamkilométerenként. Ha ebben a pillanatban – fájdalom- és katasztrófamentesen – helyreállna a természetes geometria, a Tisza vízszintje Zentánál métereket, csaknem négyet süllyedne, és olyan alacsony szintre állna be, mint soha korábban. És ez a jelenség végigsöpörne a Tiszavidéken, hegymenetben haladva csökkenő irányzattal.
Persze, ebből nem lesz semmi. A gát azért van ott, hogy ilyen kisvizek ne forduljanak elő.
Élettani lencsén keresztül szemlélve a Tisza kisvizek idején nem folyó, hanem állóvíz. A folyópartiak szeme láttára engedett gyökeret partjain a nád, a gyékény, a sulyom; változott állatvilága, lásd: kérészrajzás elmaradása, halállomány összetétele. Már vagy huszonöt évvel ezelőtt olyan életformák kerültek elő a tiszai iszapból (pl. a Branchiura sowerbyi névre hallgató kevéssertéjű), amelyeket korábban kizárólag állóvizekben találtak. A figyelmeztetés, mely szerint bajok máris vannak, de még több lesz belőlük, már akkor elhangzott.
Az évtizedek óta halmozódott, a zuhanó vízszint miatt hamarjában napvilágot látott lágy iszapból felszabaduló illatfelhőről ez alkalommal még távirati stílusban sem. Meg arról sem, amit az iszap tartalmaz(hat).
De másról igen, mert...! Régen elhangzott az is, hogy a lassulás következtében mederfeltöltődéssel kell számolni. Ezzel, hosszú lefolyású jelenségről lévén szó, egyelőre nem bajlódik senki. Egyrészt azért, mert a duzzasztott szakaszok megemelt vízszintje – akárcsak a nótabeli paplan – mindent eltakar. Másrészt pedig azért, mert a feltöltődéssel éppen annak lennének gondjai, aki a duzzasztást úgymond megrendelte. A folyók hajózhatóvá tételét – duzzasztással, mert hogyan máshogy? – ugyanis nemzetközi szerződések szabályozzák. Ezeket a szerződéseket – a hajózási társaságok ösztönzésére – az akkor ügyeletes garnitúra aláírta.Az ösztönzés vélt méreteiről valós dunai példával...
Egy Fekete-tengeri kikötőben folyik a berakodás; a hatuszályos kötelék napi 140 kilométeres sebességgel indul majd Bécs irányába; nagyjából két hét múlva ér oda. A kívánt merülési mélység a Duna esetében 25 deciméter, ennyire lehet megpakolni az uszályokat. A kapitány a vízállás-előrejelzés fejszámoló világbajnokaként folyamatosan kalkulál, mennyi víz lesz a hajó alatt, amikor a nehezen hajózható sekély szakaszokra ér. Kisvizek idején ugyanis a bolgár–román szakasz négyszázasain, vagy a Közép-Duna felső szakaszán olykor csak 16 deciméteres merüléssel lehet hajózni. Mármost! Mind maximálisan, mind alul terhelt kötelékkel haladva nagyjából ugyanannyi az idő is, a legénység is meg a költség is, csak éppen a szállított áru mennyisége ordítóan más. Kiszivárogtatott adatok szerint a közelmúltban egy közepes szállítókapacitásokkal rendelkező hajózási társaság nagy vizek idején, amikor lehetett pakolni, egyetlen év alatt 3000 tonna fosszilis üzemanyagot takarított meg. Nem bevétel, nem nyereség, hanem megtakarítás az üzemanyagon. Kubikosok tintaceruzájával számolva ez több mint hárommillió euró. Egy hajózási társaságnál ennyi!
A példa ugyan dunai. A hajózásra vonatkozó államközi/nemzetközi szerződések azonban a Tiszára is vonatkoznak. Azokat is valaki annak idején kikönyökölte azoknál, akik a hazai hajóforgalom érdekeivel, a csatorna szabadeséses vízfeltöltésével... érvelve aláírták. Régen volt, azóta tart. Az idén csupán jobban látszik.
