Imádtam, amikor a nagyszüleim vigyáztak rám, mert olyankor a nagytatám a lesötétített szobában diafilmet vetített, a nagymamámmal Fekete Pétereztünk, de egyke lévén legtöbbször én voltam az est csillaga kabaréműsorommal. Egy valódi stand-upos előadást rögtönöztem, volt benne zene is, tánc is, éneklés is, a pillanatnyi ihlet döntötte el az aznapi repertoárt. Nagymamámnak folytak a könnyei a nevetéstől, nekem meg az volt az érdekes, hogy miközben nevetett, lassan leereszkedett a felső műfogsora. Szerencsére őt ez cseppet sem zavarta, én pedig ezt a jelenséget annak tudtam be, hogy sikeres volt az esti műsor.
Ezekre a ritka pillanatokra akkor került sor, amikor a szüleim elmentek a barátaikkal szilveszterezni vagy vacsorázni a Dominóba vagy a Piros csizmába.
Általában valamilyen apropója volt a kiruccanásnak, házassági évfordulót vagy születésnapot ünnepeltek. De bármennyire is oda voltam a nagyszüleimmel eltöltött felejthetetlen pillanatokért, titokban mindig abban reménykedtem, hogy a szüleim engem is magukkal visznek. Ugyanis néhanapján én is elmehettem velük. Ez többnyire akkor történt, amikor édesapám Karcsi nevű unokatestvére és a felesége meghívtak bennünket vacsorázni, nem is akárhova: a legendás Park Hotelbe. Nyáron a Futaki parkra néző kerthelyiségben foglaltak helyet, hűvösebb időben viszont a szálloda benti éttermében. Nekem teljesen mindegy volt, csak az számított, hogy aznap kora este én is ott feszítek majd az ünnepi ruhámban a szépen megterített asztalnál, lesem a pincérbácsit, mikor hozza már az általunk megrendelt fogásokat, miközben árgus szemekkel figyelem a többi vendéget, és hát mit szépítsek rajta: irigykedem, ha ők már megkapták az ételtől roskadozó tányérjukat. Számomra hatalmas élmény volt, hogy gyerekként ott ülhetek a felnőttek között egy ilyen csillogó-villogó étteremben, úgy éreztem, most már én is nagy vagyok. Nem esett nehezemre késsel-villával enni, teljesen természetes volt, hogy minden fogáshoz más evőeszköz dukál. A szörpöt szürcsölés nélkül kortyolgattam, illedelmesen viselkedtem az asztalnál, nem zavarócskáztam az asztalok között, nem hisztiztem, nem unalmaskodtam, szerintem azért is bátorkodtak a szüleim magukkal vinni engem is. Emlékszem, egy alkalommal Karcsi, hogy a kedvembe járjon, tudván, hogy a palacsinta a kedvencem, rendelt egy adag lángoló palacsintát, amit az asztalunknál gyújtott meg a pincér. Tátott szájjal figyeltem minden mozdulatát, de miután kihunyt a láng, és vágott egy szeletet a finomságból, csalódottan forgattam a számban, nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ettől függetlenül örültem az attrakciónak.
Szerencsére a tatárbifszteket nem kellett megkóstolnom, elkerekedett szemekkel néztem a szomszédos asztalnál sertepertélő pincér kezét, miközben fürgén kevergette a nyers darált húst a tojássárgájával, és kente meg a fűszeres pástétommal a pirítóst. Ahogy most belegondolok, részben ezek a Park Hotel éttermében eltöltött esték alapozták meg érdeklődésemet a gasztronómia iránt.
Évekkel később több alkalommal is jártam a szállodában. Ajánlásra felkerestem az egyik hotelszobát rendelőként üzemeltető bőrgyógyász orvosnőt, aki egy olyan jó kenőcs receptjét írta fel, amely azonnal elmulasztotta az évek óta tartó ekcémámat. Utána mindig e vény alapján kevertettük ki a krémet a gyógyszertárban, amikor a gyakori kézmosástól és a mosogatástól kiütések jelentkeztek a család egyes tagjainál. A kilencvenes években pedig édesanyám néhány hónapig ott dolgozott egy képgalériában, és gyakran szerveztek a szállodában sajtótájékoztatót is különböző rendezvények beharangozására.
Fodrász is működött az alagsorban, oda egyszer elkísértem a barátnőmet, aki ott lakott a szomszédos utcában. No, ő többet tudna mesélni a Park Hotel leghíresebb diszkójáról, a Dandyről, nekem csak egyszer volt alkalmam megcsodálni belülről a szórakozóhelyet, tudniillik 1996-ban az osztálytalálkozó záróakkordjaként, az akkor ott lemezlovasként dolgozó osztálytársam hívott el bennünket egy kör... kólára.
Ezek az emlékek elevenen élnek bennem, és minden alkalommal, amikor a parkba tartva elsétáltunk a szálloda előtt, jó érzés kerített hatalmába. És éppen ezért most nem visz rá a lélek, hogy arra menjek. Szomorú látvány, ahogyan az 1961-ben épült, Újvidék egykori büszkeségét darabjaira szedik.
Véget ért egy korszak. Lassan a feledés homályába merül a 225 szobával és lakosztállyal, hét teremmel, két étteremmel, két bárral, egy bálteremmel, két diszkóval, egy wellness-központtal és 350 parkolóhellyel rendelkező hotel. A következő generációk már nem fognak arra emlékezni, hogy Josip Broz Tito itt köszöntötte feleségével, Jovankával az 1977-es újévet, és a tiszteletére az egyik lakosztályt róla nevezték el.
Nyitókép: Ótos András archív felvétele
