Az idei versenyszerű kuttyogatóidény a szervezők által lemondott versenyekkel kezdődött… volna. A tél folyamán megállapított versenynaptárt az áradó Tisza és a dühöngő Duna úgy felborította, hogy többé senki nem bocsátja vízre. Versenyek, persze, lesznek, de hogy a versenynaptár emlékeztetni sem fog a tervezettre, az biztos. Az ember hiába tervez, ha a vízállás perverz.
Az idénykezdetre a Hármas-Körös szarvasi szakaszán került sor, ott, ahol majdnem lehetetlen. Maga a folyó és a környék ugyan bajnok, vizek szépségversenyében mellette más táj aligha rúghatna labdába. A halállománya is kiemelkedő. Csupán azzal van (helyesbítünk: volt) gond, hogy itt nincs százcsónakos kikötő, melynek csónakparkjából a távoli tájakról érkező fellépők tetszésre válogathatnak. Parton járva kuttyogatni pedig annyi, mint pálcikával enni a tyúklevest. Csakhogy Csernák Zoltán, a verseny ötletgazdája, aki a szerbiai kuttyogatóversenyek ügyeletes külföldije, nem hagyta ennyiben, de a versenyt lebonyolító szarvasi Víz-Hal-Ember Közhasznú Alapítványt is hasonló alapállású emberekből gyúrták. Annak ellenére, hogy több akadályt kellett leküzdenüik óránként, mint más szervezőknek évente, megcsinálták.
Többek között: a Körös-parti gyülekező- és táborhellyel kapcsolatban a Környezetvédelmi Felügyelőség emelt kifogást, mireföl a szervezők egy közeli – szebb és hangulatosabb! – magánterületen alakították ki a főhadiszállást. Csónakból is lett, annyi teknőt kóringyáltak össze, hogy mindenkinek jutott, míg többen sajátjukkal érkeztek. A bírói teendőket a halőrszolgálat vállalta, a terepen mérlegelték a frissiben fogott – nem sok – harcsát, jegyzőkönyvezték és azonnal vissza is engedték, de a tévés forgatócsoportokat is ők furikázták. Tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló folyószakasz mindössze öt kilométeres lett volna, a szomszédos úgyszintén öt kilométeren pedig – halászati területről lévén szó – tilos a kuttyogatás, a halászokhoz fordultak „hogyan tovább” végett. A halásztól a sporthorgászig és vissza vezető köztudomásúan rögös utat Varró Zoltánnak, az alapítvány oszlopos tagjának, sikerült elboronálnia. A halászok azzal járultak hozzá a verseny megtartásához, hogy „Isten hozott titeket” mondtak a horgászoknak.
Ebből meg hasonlókból még bőven akadt, éppen ezért a történet nem is az emeletes zsákmányról szól. Mert az földszinti volt. A Hármas-Körös meg az őt tápláló többi Körös vízgyűjtőjére ugyanis a versenyt megelőző héten kiadós csapadék hullott, amely igencsak felbodorította a vízmérők nivógrammját, és tiszaszínűre festette, és ugyanilyen állagúra gyúrta a vizet. A versenyt megelőző napokban a teszthorgászok fejenként akár tíz harcsát is tudtak fogni néhány óra leforgása alatt, a helyi körülmények ismerői azonban hamar átlátták, hogy a reggel hattól este hatig tartó versenyen a mezőny összességében sem rak össze ennyit. Sajnos jól látták.
A meglehetősen félreeső – és éppen ezért varázslatos – folyóhoz foghatót aligha találunk, bármerre is keressük. A tájainkról ide érkezők, akik először látták a Hármas-Köröst, „másfél Temesnyi, egymarmad Tiszányi”-nak saccolták. Mély, kifejezetten kanyargó, mindkét part mentén vízbe dőlt hatalmas fákkal tarkított halmarasztalókkal… Dunai horgászok szemével nézve az ugrásszerűen feltuningolt vízhozam ellenére is kifejezetten csendesnek és barátságosnak nevezhető a folyó.
A jó hírverésnek meg a baráti kapcsolatoknak köszönhetően a szervezőknek sikerült kétszer annyi részvevőt összetrombitálniuk, mint amennyit reméltek. Huszonhárom csapat – ebből öt szerbiai – állt rajhoz. Megjegyzendő, hogy tartottak már nálunk negyedévszázados hagyománnyal rendelkező rendezvényen harcsaforgó versenyt feleennyi versenyzővel.
Győzött a tapolcai Miskolczi Áron Imre és Szakonyi Gyula, második a magyarkanizsai Dobó Rudolf és Takács István, harmadik a békéscsabai Szpisják Norbert és Gyurkó Pál. Ennyivel tartozunk a zsákmány- és eredményközpontú szemléletmódnak. De ismételjük: a Magányos Kuttyogató Vándorkupáért folyó szarvasi vadvízi kuttyogatóverseny nem erről szól(t).
Mint Dušan Ćurguz, az eleméri Babatovo Horgászegyesület elnöke fogalmazott: „A történelmi Magyarország szívében szlovák hegedűn húzták azt a zenét, amelyet szerbül is lehet énekelni; a határonátívelősdit meg az eurorégiózást mesélőknek gyakorlati leckét adtak fel a szarvasiak.”
A rendezvény ugyanis nemcsak a horgászásról, a harcsafogás hagyományait őrző kuttyogatásról szólt, hanem egyfajta idegenforgalmi-gazdasági találkozó is volt. Szerfölött kötetlen, de annál ígéretesebb. Horgászboltosok, horgászfelszerelést gyártók jelentek meg, és – számoltuk! – három csónakkészítő kisüzem is képviseltette magát. Nagy feltűnést keltett a tavalyi szerbiai kuttyogatóidény legsikeresebb párosának – Vladimir Prišićnek és Nenad Jovičićnak – a megjelenése, akik legújabb, frissiben kifejlesztett csónakjukkal érkeztek Szarvasra. És nemcsak azért nem adták el azonnal, mert ennek némi vámpapirológiai buktatója lett volna, hanem azért sem, mert az elhozott egynél sokkal többnek akadt volna azonnal gazdája. Érdekességként kell említeni, hogy Szpisják Norbert, az egyre népszerűbb Norizi wobblercsalád gyártója harmadik helyezettként egy másik neves magyar wobbkerkészítő által felajánlott Mata Wobblert nyert.
A versenyt szervező Víz-Hal-Ember Közhasznú Alapítvány azonban nemcsak a kuttyogatás magasabb tudományának művelőit hívta egy tető alá. A zárórendezvényt Babák Mihály szarvasi polgármester is megtisztelte jelenlétével, és szólt az egybegyűltekhez. Valami hasonlót tett Sinka Imre, a szomszédos Békésszentandrás polgármestere is déltájban. Küldött egy hatalmas üstöt, adott hozzá belevaló babnak valót, mellékelte mindehhez mesterszakácsát, a minőségellenőr szerepét pedig maga vállalta. Aki volt, az visszajön. Aki kihagyta: jövőre ugyanitt. Augusztusban pedig Szarvasi Halasnapok!
