Szárnyra kelt a hír, hogy aki tavaly többet fizetett a horgászengedélyért, mint amennyit kellett volna, az idén annyival fog kevesebbet fizetni érte, amennyivel tavaly túlfizetett. A derűlátás bajnokai ezt tovább ragozták, és szélnek eresztették, hogy aki tavaly kétszeresét fizette, az idén ingyen kapja, csupán el kell mennie az egyesületbe, és… Aki ezzel a szándékkal indult, az forduljon vissza.
Betéve tudjuk, de megismételjük. Tavaly az illetékesek nem tették lehetővé számunkra, hogy idejekorán kedvezményes horgászengedélyeket váltsunk. Amikor a horgászok többsége kiváltotta az engedélyt (teljes áron!), az illetékesek akkor döntötték el, hogy lehet kedvezményesen is. Csak éppen a visszamenőlegességről nem mondtak egy szót sem. Tudjuk, miért.
Akik erről döntöttek, nem tudták, hogy ilyen engedélyek mindig is voltak. Pályafutásuk során, figyelembe véve annak időtartamát, nem volt alkalmuk találkozni ezzel az emberemlékezet óta fennálló gyakorlattal. Ugyanazokról van szó, akik – biológia ne tolakodj! – a halászati törvény megszövegezésekor a halak közé sorolták a rákokat meg a kagylókat is. (Zárójelesen mondjuk, általános iskolai anyagról van szó.)
Azokról beszélünk, akik októberben – a LORIST idején – kerekasztalhoz szólították a vízgazdákat, és igyekezték „kigyomrozni” belőlük a horgászoknak való visszajárót. Azokról, akiknek a vízgazdák kerek perec a szemükbe mondták: „Nem adjuk! Adjátok vissza ti!”
Pedig hatalmi szóval el lehetett volna intézni. Kimondhatták volna, hogy aki nem adja vissza a bennünket megilletőt, annak ugrik a vízhasználati joga. Vagy azt, hogy nyakába varrnak egy szakmai-pénzügyi ellenőrzést. Azért nem mondták ki, mert az engedélyekből befolyó pénzből nemcsak a vízgazdának jutott, hanem az illetékeseknek is. A vízgazda a halőrszolgálatra, a halasításra, ki tudja mire… költötte. Az illetékesek pedig… Ők is elköltötték. Tehát nem volt anyagi alapjuk (az erkölcsit régen elkoptatták, szakmaival nem rendelkeznek), hogy hatalmi szóval kicsikarják és visszaadassák a miénket.
A minisztérium a vízgazdához, a vízgazda a minisztériumhoz utasítgatja a horgászt. Tehetik. A horgász magányos, magába fordult lény. Másokhoz nem szokott, és nem is tud fordulni. Azért vehették el tőle tavaly, mert ilyen, és elveszik tőle jövőre is, mert ilyen marad.
Télen még zúgolódik, ám tavasszal hatalmába keríti a zsákmányolási ösztön, kiváltja az engedélyt, és – Lenin után szabadon – horgászik, horgászik, horgászik. Aztán kerüljön, amennyibe kerül.
