Amióta víz és hal mellett horgász is van, azóta gondot okoz a kölcsönhatás. Amióta horgászegyesületek és vízkezelők vannak, azóta a gondok ide is áttelepültek. Pusztán retorikai kérdés, hogy ki kezdte és ki ütött vissza. Mert amíg tart a kölcsönös vagdalózás, addig – úgy tűnik, mert szabályszerűen úgy szokott lenni – egy (vagy több) harmadik fölözi le a hasznot. A történelem – itt és most – ismétlődik.
Tavaly ez idő tájt a Vajdasági Sporthorgászszövetség évi közgyűlése emelkedett hangulatának közepette ünneprontónak tűnt Adankó Ivánnak, az adai Tisza Sporthorgász-egyesület elnöke által Dušan Jovanovićnak, a szövetség elnökének átadott jegyzéke, melyben a halőrszolgálat munkáját bírálta. Megjegyzendő, nem ünneprontásról és nem is ártani akarásról volt szó, csupán a halőrszolgálat hatékonyságának növelését követelte az egyesület elnöke a tagság nevében. Annak a halőrszolgálatnak a munkáját érte tehát bírálat, amely országos viszonylatban az illetékesek szerint a legjobbnak számít. És amelyik a horgászok szerint messze van a jótól.
A halőrszolgálat munkájában tapasztalt hézagok elsősorban az adaiaknak szúrtak szemet, hiszen az általuk gyakran látogatott vízre, a Budzsákra terjedtek ki. Míg a Tiszán a körülményekhez képest viszonylagos rend uralkodott/uralkodik, a Budzsákon ez nem volt tapasztalható. Bár a szóbeszéd nemigen foglalkoztat bennünket, adott esetben mégis erről volt/van szó. Dióhéjban: a szóban forgó víz halállományát vámoló, mindenki számára ismert, ám a halőrszolgálat által mindmáig le nem fülelt zugiparosokról. És mert a vízgazda nem intézkedett, lépett az egyesület.
Az illetékes minisztérium a vízgazdának engedélyt adott a szelektív lehalászásra. Ennek a műveletnek az a célja, hogy visszaszorítsa a tájidegen fajokat, adott esetben a busákat. A minisztériumi engedélyre azért van szükség, mert a szóban forgó víz nem tartozik a halászhatóak közé, ezért a művelet külön rábólintást igényel, és külön játékszabályok lépnek életbe.
A minisztérium által kiadott engedély – húzós dologról lévén szó – minden részletre kiterjed, beleértve a lehalászandó vízterületek pontos meghatározását; a lehalászások időpontját; a műveletben részt vevő egyének névjegyzékét a személyi számokig kiterjedően; az alkalmazott halászszerszámok leírását; a lehalászható halmennyiség fajbeli összetételét; a kifogott hal sorsát… Ebben semmi gubanc. Az engedély 4. pontja azonban egyértelműen kimondja, hogy a művelet kizárólag a környezetvédelmi felügyelő jelenlétében történhet.
A Budzsákon történő szelektív lehalászás alkalmával a felügyelő nem volt jelen. A történethez tartozik, hogy az adai egyesület illetékesei video- és hangfelvételeket készítettek a műveletről (beleértve a „folklorisztikus” szférájába tartozó meredek megnyilvánulásokat is), és ezeket a felvételeket – az engedélyekkel, a jegyzőkönyvekkel, a beadványokkal… fűszerezve – eljuttatták szerkesztőségünknek. A történtek miatt az adai Tisza Sporthorgász-egyesület feljelentést tett a vízkezelő ellen az illetékes minisztériumnál. Az ügy tehát időközben átterelődött a papirológia birodalmába, és hálátlan feladat jóslatokba bocsátkozni, hogyan fog alakulni.
A történethez tartozik Goran Jerkovnak, az RSV Kft. halőrszolgálat vezetőjének a kijelentése. Szerinte a gond abból adódott, hogy az engedély hat különböző vízterületre vonatkozott, legalább három helyen egyidejűleg került sor a lehalászásra, felügyelőből pedig csak egy volt, és nem tudott egyszerre több helyen jelen lenni. A felügyelő viszont nem tartozik a vízkezelő udvartartásához.
Csakhogy az ügy a vád- és védőbeszéddel nem ért véget. Sajnos nem is tisztult a kép.
Mert az történt, hogy a szelektív lehalászás céljával kifeszített hálók egy éjszaka szőrén-szálán elkallódtak. Akár a cirkáló Rejtő regényében. A hasonlatot az teszi indokolttá, hogy két kilométer hálóról van szó. Olyan szerszámról, amelyet a felbérelt halászoknak őrizniük kellett volna, a bennrekedt hallal pedig elszámolniuk.
És ezek a hálók néhány nap múlva a nagyolaszi (manđelosi) tározóból kerültek elő. A körülményekkel átmenetileg adósak maradunk, de gondolatban felteszünk egy kérdést. Nem azt, hogyan kerültek a szerszámok a bácskai Ada környékéről a szerémségi Laćarak közelébe. Ezzel kapcsolatban ugyanis lehet találgatni, ám mellékes dologról van szó. Gondolatmenetünk lényege: a minisztérium által kiadott engedélyben személyi számmal ellátott nevek szerepelnek, és ennek a dokumentumnak a tartalma a benne szereplőkön kívül csak a vízkezelő meg a minisztérium számára volt ismert. Az adai Tisza Sporthorgász-egyesület adott esetben – még ha dicséretesen alapos is – csupán adatközlő. A Ribolovački savez Vojvodine Kft. csupán megrendelő – vagy ha úgy tetszik, szolgálatigénylő – és érdeke, hogy a halászszerszámok zsákmányostul helyben maradjanak, és várják be a reggelt. Kérdésünk tehát: ki tudta, hogy a Budzsákon adott időben őrizetlen halászszerszámok lesznek? És pótkérdésünk: ki tudta, hogy őrizetlenek?
Mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, nem egy egyesület és a vízkezelő viszályáról van szó, nem ezt itt a kérdés – most!
