A halasítást senki sem tudja olyan egyszerűen elvégezni, mint mi – sem olyan gyorsan. Évente egyszer, egyféle hallal, és percek alatt. Őszutón, télelőn belelódítanak a folyóba némi halgazdasági (sütni való) pontyot. Akkor, amikor a keszegező- meg a pontyozótársadalom bajnokai elvonultak a vízpartról, nehogy megvámolják a frissiben telepített állományt.
Az óvintézkedés, ismerve húshorgászaink hajlamát, indokolt, ám felmerül a kérdés: a halasítást lebonyolító vízkezelő, aki egyúttal a halőrszolgálatot is futtatja, miért nem néz a körmére ezeknek. A válasz: mert így van kire fognia, hogy miért nincs hal. Eszményien működő szimbiózissal állunk szemben. Ugyanakkor ide kívánkozik, hogy a szokatlan indokkal télbe tolódó halasítások éppen élettanilag indokolatlanok. Szakmai tény, hogy a bizonyos hőmérsékleti értékek alatt áthelyezett állományok kallódása százszázalékos. Hiába szórják, nem marad meg. Csakhogy ezeknek a halasításoknak célja nem az, hogy legyen hal, hanem az, hogy látsszon: csinálták. Lehetőleg a médiák jelenlétében, mert akkor az is lát(ha)ta, aki abban a szent pillanatban nem járt a vízparton.
A törvény kötelezi a vízkezelőt, hogy halasítson. A zsákmánystatisztikát is azért vezették be, hogy tudják, mennyi/milyen halat kell visszaadni a víznek. Eddig jó. De amikor a vízkezelő elhatározza, hogy ezt meg is teszi, akkor kezdődik a rossz. A halasításra szolgáló állomány beszerzése – akár ivadékról, akár előneveltről van szó – szinte megoldhatatlan. A rendeletkovácsok ugyanis pontosították, hogy a „halasítási anyag” kizárólag meghatalmazott halgazdaságoktól szerezhető be, csakhogy ezek a halgazdaságok nem rendelkeznek minden olyan halfaj utánpótlásával, amelyekből a horgászok/halászok rendszeresen zsákmányolnak. (Mellesleg mondva, a kiemeltek is csak azokkal a fajokkal rendelkeznek, amelyekkel a tizenkettő-egytucat halgazdaságok.) Van pontyuk, busájuk, amurjuk, kárászuk… A felsoroltak közül a törvény csak a ponttyal való halasítást engedélyezi. A többivel – lévén, hogy tájidegenek – nem szabad.
Ha a vízkezelő azzal állítana be valamelyik szakavatott halgazdaságba, hogy harcsa-, süllő-, csukaivadékot… akar vásárolni, kinevetnék. Ha a dörzsöltebb fajtából való, akkor papírt kérne, hogy vásárolt. És fizetne. Ezt a „szállítmányt” azonban ismeretlen helyen és a nyilvánosság kizárásával bocsátaná vízbe. Azt követően legyezgetné előttünk a papírt, hogy ő megtette, de mi kifogtuk.
Ezt aztán kifogtuk!
