Tájainkon a léki horgászásnak nincs gyakorlata. Hagyományai ugyan vannak, mert emlegetik, hogy annak idején, valamikor nagyon régen, művelték. Közben elmesélik azt is, hogyan. Aztán volt időszak, amikor felénk rendelettel tiltották a lékvágást, és aki szerette volna művelni a zsinóráztatásnak ezt a válfaját, az sem tehette.
Volt abban a bizonyos rendeletben némi logika, mert a huzamosabb időn át jégborította vízben a halállományt hatalmába kerítette a légszomj, ezért tömegesen sereglett a frissiben vágott lékhez, így könnyű prédává vált. Ennyit a rendelet meghozatalát kiváltó logikáról. Csakhogy a törvénycsinálmány vízhatlansága számos kívánnivalót hagyott maga után. Mert halállományt nem a papirológia, hanem a módszeres ellenőrzés szokta megóvni. Tiltani pedig mindig könnyebb volt, mint ellenőrizni. Ezért hosszú időkön át az sem járt lék mellé horgászni, aki szeretett volna dacolni az ott uralkodó barátságtalan körülményekkel. Nemcsak azért, hogy megmutassa, ki a legény a jégháton, hanem a zsákmányolási viszketegség csillapítása végett is. A lékvágás a gyakorlatból átköltözött a népzajba.
Pedig az idén jó volna, ha visszatérne onnan, és beköltözne a divatba.
Nem azért, hogy létrejöjjön egy további horgásztechnika, amely majd egész sor testreszabott felszerelést igényel és mozgásba hozza a pecaipar lendkerekeit, beleértve a gyártók pénztárcájának hizlalását és a fogyasztókénak apasztását. A léki horgászásnak adott esetben nem gazdasági, hanem élettani szerep jutna.
Nehezen képzelhető el, hogy a horgász csak azért megy ki a jéghátra, hogy léke(ke)t vágjon, majd karbantartásuk végett – hóban, jégben, szélben és fagyban – rendszeresen vissza is jár. Kicsik sok volna ennyit elvárni tőle. A jég alatt vízi világnak viszont mostanság éppen erre van szüksége.
Többnyire ismert, hogy a hosszan tartó kemény teleken a jégréteg lehetetlenné teszi a légköri oxigén oldódását. Kevésbé ismert, hogy hómentes jégképződés esetén kisebb a veszély, mert a jégen áthatoló fény hatására a vízben fotószintézisre kerül(het) sor, mely által jut némi éltető elem a vízbe. De ha a hosszú időn át megmaradó jégkabátot vastag hóréteg is borítja, elmarad az élettani folyamatok általi oxigénképződés. Ilyenkor csak fogy, és nem tudhatjuk, meddig tart ki, ami még van.
Nagy általánosságban ismert, hogy a lelassuló fiziológiai folyamatok következtében a halak oxigénigénye hidegben meglehetősen alacsony. Ezért az a tévhit uralkodott el, hogy lékvágásra csak a nagy egyedsűrűségű vizeken, általában a halastavakon van szükség, másutt felesleges. De nem így van.
A vízben oldott oxigént nem csak a halak igénylik. Az eutróf, valamint a külső eredetű szerves anyagokkal terhelt vizekben nem a hal a fő fogyasztó. A vízfenéken a felhalmozott elfekvő növényzet, az lehullot falevél, az idegen eredetű szerves anyag… lebontását ez idő tájt is végzik az erre szakosodott bakrétiumok. Tartós, magas oxigénigényű vegyi folyamatról van szó. A lebontandó szervesanyag-mennyiségén múlik, hogy sok vagy még annál is több oxigént emészt-e fel a folyamat. De bármennyi is fogy el ezáltal, az nagyságrendekkel több, mint amennyit a halak használnak el. Tehát fennáll a veszély, hogy mind elfogy. És bármennyire is furcsán hangzik, ez a kevésbé veszélyes.
A szervesanyag-lebontás során ugyanis nemcsak az oxigén fogy, hanem melléktermékként olyan légnemű anyagok is termelődnek, amelyek vízben oldódva rendkívül mérgezőek. A jégréteg pedig, amellett hogy nem enged oxigént a vízbe, ezeket az anyagokat sem engedi távozni onnan. A katasztrófa tehát – mind élettanilag, mind vegyileg – igen valószínű.
A lékvágásnak tehát adott esetben a horgászás és a halfogás csupán ürügye, célja a víz oxigénnel való ellátása, feladata pedig a vízoszlop szellőztetése volna. A műveletet immár nem tiltják. De nem is tették kötelezővé. Ezért elvont a kérdés: kinek kell jégolvadás után a haltetemeket megszámolnia?
